Ezeregyéjszakák

Tudd meg, századok és idők nagy királya, hogy az elmúlt este egy társaságban voltam, ahol a Koránt olvasták, és tudós férfiakat is meghívtak. Mikor a felolvasók végigolvasták az írást, behozták az asztalt, amelyen többek közt ott volt egy tál zirbádzse[41] is. Mi nekiláttunk az evésnek, az egyik vendég azonban semmiképpen sem akart venni a tálból. Mi egyre csak unszoltuk, de ő esküdözött, hogy nem eszik belőle. Mikor pedig nagyon kértük, azt mondta: "Ne unszoljatok, mert én már torkig vagyok a zirbádzséval." És ezt a két sort idézte: Ha barátod elhanyagol néha, Nincs ellened azért rossz szándéka.* Mikor végeztünk a vacsorával, így szóltunk hozzá: "Alláhra, mondd el, mi az oka annak, hogy nem eszel a zirbádzséból?" Azt felelte: "Csak akkor eszem belőle, ha előbb negyvenszer megmostam a kezemet vízzel, negyvenszer szódával és negyvenszer szappannal, tehát összesen százhúszszor." A házigazda erre parancsot adott a szolgáknak, behozták a vizet, a szódát és a szappant, ő megmosta a kezét, ahogy mondta, majd nagyon kelletlenül leült, és szinte félve nyújtotta ki kezét a zirbádzséért, és végre enni kezdett. Mi nagyon csodálkoztunk rajta. A keze reszketett, és észrevettük, hogy hüvelykujja hiányzik, csak négy ujjal eszik. Azt mondtuk neki: "Alláhra, mi van a hüvelykeddel? Történt vele valami, vagy Alláh így teremtett?" Ő azt felelte: "Ó, testvéreim, nemcsak ez az egy hüvelykujjam hiányzik, hanem a másik kezemé is, meg mind a két lábamé. Nézzétek!" És megmutatta másik kezét is; olyan volt, mint a jobb keze. És a lábának hüvelykujjai is hiányoztak.

Mikor ezt láttuk, még jobban meglepődtünk, és azt mondtuk neki: "Égünk a türelmetlenségtől, hogy elmondd a történetedet, miért hiányzik kezedről és lábadról a hüvelykujjad, és miért kell százhúszszor megmosnod a kezedet." Erre ő ezt mesélte: Tudjátok meg, hogy apám a legnagyobb kereskedők egyike, Bagdád legelőkelőbb kereskedője volt, Harún ar-Rasíd kalifa idejében. De olyan szenvedélyesen szerette a bort és a zenét, hogy mikor meghalt, nem hagyott hátra semmit. Eltemettem, Korán-olvasást rendeltem számára, éjjel-nappal gyászoltam. Mikor felnyitottam üzletét, azt találtam, hogy igen kevés áru maradt utána, de adósság annál több. Megnyugtattam a hitelezőket, biztattam őket, aztán vettem-eladtam, és hétről hétre törlesztettem az adósságomat, míg végül mindent kifizettem, sőt a tőkémet is megnöveltem. Amint egy nap üzletemben ültem, egyszerre egy fiatal nőt pillantottam meg, akinél szebbet szemem nem látott. Drága ékszerek díszítették, pompás ruha volt rajta; öszvéren lovagolt, előtte egy rabszolga, mögötte egy rabszolga. A bazár elején megállította az öszvért és bement. Egyik eunuchja követte, és azt mondta neki: "Úrnőm, bemehetsz a bazárba, de ne áruld el senkinek, hogy ki vagy, mert tüzet szabadítsz ránk." És a szolga elfedte a nőt az emberek szeme elől; mikor pedig a leány szétnézegetett az üzletek között, nem látott díszesebbet, mint az enyém. A szolga kíséretében odajött az üzletem elé, belépett és üdvözölt. Nem hallottam szebbet, mint az ő beszéde, édesebbet, mint az ő hangja. Félrevonta arcáról fátyolát; mikor rápillantottam, ez a látvány ezer sóhajt csalt elő keblemből, szívemet elfogta a szerelem, és egyre csak néznem kellett arcát, és ezt a verset mondtam: Galambszín-fátyolos szépségnek izenem: A halál ment csak meg, úgy fáj a szerelem. Egy látogatással éltem megmentenéd, Nézd: adományodért hogy nyúl kezem feléd.* Erre ő a következő verssorokkal felelt: Veszítsem el szívem, ha elfelednélek! Nem tud az szeretni soha mást, csak téged. Ha volna kívüled szemem bárki másra, Szépségedet többé soha ne is lássa. Hogy sose feledlek, híven megfogadtam, Azért szenved szívem forró indulatban. Szerelem borából a vágy innom adott, Bár itatna téged, mint engem itatott!

Elmész? Vidd utolsó sóhajom: temess el, Ott legyen a sírom, ahol megtelepszel. Nevemen ha szólítsz, én meghallom szavad, Csontjaim sóhaja felel a föld alatt. Ha megkérdeznének, Alláhtól mit kérek: Az Ő szeretetét, aztán a tiédet.* Amikor elmondta ezt a verset, így szólt: "Ifjú ember, vannak szép kelméid?" Én így feleltem: "Úrnőm, szolgád szegény ember, de légy türelmes, és várj addig, amíg a kereskedők kinyitják a boltjukat, és hozok neked olyan szövetet, amely méltó hozzád." Aztán beszélgetni kezdtünk, én elmerültem a szerelem tengerében, és eltévedtem a szenvedély sivatagában. Mikor a kereskedők kinyitották boltjukat, felkeltem és elhoztam neki mindent, amit megrendelt: ára ötezer dirhem volt. Ő odaadta a kelmét az eunuchnak, kimentek a bazárból, a nő felült az öszvérre, és eltűntek a szemem elől. Nem mondta meg, hogy kicsoda, én pedig szégyelltem kérdezősködni, a pénzt sem mertem tőle elkérni, úgyhogy a kereskedőknek adós maradtam az ötezer dirhemmel. A szerelemtől részegen mentem haza; elém tették a vacsorát, de alig ettem belőle; gondolataimat csak az ő szépsége foglalkoztatta; aludni akartam, de nem jött álom a szememre. Így tartott ez egy hétig. A kereskedők kérték a pénzüket. Kértem őket, legyenek még egy hétig türelemmel. Néhány nap múlva a nő megint eljött; öszvéren ült, eunuchja és két rabszolgája kísérte. Mihelyt megpillantottam, elszállt minden gondom, elfelejtettem minden bánatomat. Bejött hozzám, megszólalt szép hangján; azt mondta: "Uram, soká várattunk téged a kelme árával; hívasd a pénzváltót a mérleggel." A pénzváltó eljött, az eunuch odaadta neki a pénzt, kamatostul, én átvettem, és kellemesen elbeszélgettünk, amíg a bazár üzleteit kinyitották. Akkor ezt meg azt vásároltatta velem. Én elhoztam neki a kereskedőktől mindent, amit kívánt; ő átvette, aztán elment, anélkül, hogy szót ejtett volna a fizetésről. Távozása után megbántam a dolgot, mert amit tőlem elvitt, annak ezer dinár volt az ára. Mikor már eltűnt szemem elől, azt mondtam magamban: "Miféle szerelem ez? Fizet ötezer ezüstpénzt, és ezer aranypénz ára portékát visz el."

Nagyon féltem, hogy nem tudom visszafizetni a kereskedők pénzét, és azt mondtam magamban: "Itt a kereskedők csak engem ismernek; az a nő közönséges szélhámos, megtévesztett szépségével és bájával; látta, hogy fiatal vagyok, és most jót nevet rajtam. Még azt se kérdeztem meg, hol lakik!" Nyugtalanságom egyre fokozódott. Már több mint egy hónap telt utolsó látogatása óta, és a kereskedők mind jobban sürgették a pénzüket. Elhatároztam, hogy mindenemet eladom, és úgy éreztem, eljött a halálom órája. Amint gondolataimba merülten üldögéltem az üzletemben, egyszerre csak megjelent a nő a bazár bejáratánál, és bejött hozzám. Láttára majd meghaltam az örömtől és a gyönyörűségtől. Azt mondta nekem: "Hozd a mérleget, és mérd le a pénzt" - aztán megadta minden tartozását. Egyszerre csak megkérdezte: "Van feleséged?" - "Nincs - feleltem -, nem ismerek senki asszonyt" - és sírva fakadtam. Megkérdezte, miért sírok. Azt feleltem, hogy valami eszembe jutott. Amikor a nő kiment az üzletből, hogy körülnézegessen a bazárban, elővettem néhány dinárt, odaadtam a rabszolgának, és megkérdeztem, akar-e köztem és úrnője közt közvetíteni. A szolga nevetett, és azt mondta: "Hisz ő még nálad is szerelmesebb. Neki nincs is szüksége a kelmére, csak miattad jár ide. Nyugodtan mondd meg neki, mit akarsz; nem fog visszautasítani, akármit kívánsz." A nő meglátta, hogy valamit adok az eunuchnak; visszajött az üzletbe, leült, én meg így szóltam hozzá: "Add meg a te szolgádnak, amit kérni fog, és bocsásd meg neki, amit most mondani akar." És elmondtam neki, ami a szívemet nyomta. Kellemesen meglepődött, és beleegyezett, amire kértem.

Azt mondta: "Ez a szolga levelet fog hozni tőlem, és te tégy úgy, ahogy majd ő mondja." Ezután felkelt és elment, én meg siettem a kereskedőkhöz, hogy megadjam tartozásomat. Ők nyertek az üzleten, de énnekem csak a bánat jutott, hogy el kellett válnom tőle. Egész éjjel nem tudtam aludni. Néhány nap múlva eljött a szolga; szívélyesen fogadtam, és kérdezősködtem a leányról; azt mondta, hogy úrnője beteg. "Mondd, mi van vele?" - kérdeztem. Érre ő így felelt: "Asszonyomat Harún ar-Rasíd felesége, Zubeida úrnő nevelte. Engedélyt kért és kapott úrnőjétől, hogy szabadon járhasson-kelhessen a városban. Gyakran kiment tehát a palotából, és lassanként Zubeida úrnő megbízottjává lett. Beszélt rólad is úrnőjének, kérte, engedje meg, hogy a feleséged legyen, de ő azt felelte: »Addig nem adom a beleegyezésemet, míg azt a fiatalembert nem láttam. Azután, ha tetszik nekem, hozzáadlak.« Most hát azt akarjuk, hogy azonnal gyere a palotába; ha be tudsz jutni anélkül, hogy észrevegyenek, megkapod feleségül; de ha felfedeznek, lecsapják a fejedet. Mit szólsz hozzá?" Azt feleltem: "Jól van; veled megyek, és nem bánom, történjék akármi." A szolga ekkor így szólt: "Menj ma este a Tigris melletti mecsetbe, amelyet Zubeida úrnő építtetett. Imádkozzál és töltsd ott az éjszakát." Azt feleltem: "Készséggel és örömmel." Mikor eljött az est, elmentem a mecsetbe, imádkoztam és ott töltöttem az éjszakát. Reggelre kelve láttam, hogy két eunuch jön egy csónakon nagy, üres ládákkal. Behozták a mecsetbe, az egyik eunuch elment, de a másik ottmaradt a mecsetben. Mikor jobban megnéztem, ráismertem: ő közvetített köztem és úrnője között. Nemsokára megjelent az én kedvesem is, eléje mentem, átöleltem, ő sírva megcsókolt; egy ideig beszélgettünk, azután az eunuch fogott és bezárt az egyik ládába. A többi ládát is megrakták mindenfélével, betették a csónakba, és megindultak Zubeida úrnő palotája felé. Most megbántam, amit tettem; azt gondoltam, biztos a halálom, sírtam a ládában, könyörögtem Alláhhoz, szabadítson meg. Ők meg eveztek, míg megérkeztek a ládákkal a kalifa palotájának kapujához. Bevitték a ládákat, azt is, amelyikben én voltam; elmentek a háremet és minden elrejtett termet őrző eunuchok között, amíg odaértek az eunuchok felügyelőjéhez. A felügyelő, akit álmából vertek fel, megkérdezte, mi van azokban a ládákban. Azt felelték, hogy Zubeida úrnő holmija. "Nyissátok ki - mondta - egytől egyig, hadd lássam, mi van benne?"

Azt mondták neki: "Miért nyitnók fel?" De ő rájuk kiáltott: "Ne lopjátok az időt! Fel kell nyitni ezeket a ládákat!" És már jött is. Én az első ládában voltam. Majdnem eszemet vesztettem félelmemben. Az egyik szolga ekkor azt mondta a felügyelőnek: "Halld, felügyelőnk, vesztemet okozod, és magad is vesztedbe rohansz; négyezer dinár értékű holmi mehet tönkre. Ebben a ládában festett ruha van és négy manna[42] Zenzem-víz.[43] Ha felnyitod, kifolyik a víz a ruhákra, és nyomban elmossa a színeit." A felügyelő kis gondolkodás után így válaszolt. "Vidd hát a ládákat, és eredj a pokolba." A szolgák felkapták a ládát, siettek tovább, és vitték a ládákat egymás után. Amint visznek, egyszerre megüti a fülemet: "Jaj nekem! A kalifa, a kalifa!" Mikor ezt meghallottam, megfagyott bennem a vér. Elmondtam magamban azt a fohászt, amely nem hagyja cserben azt, aki elrebegi: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a magasztos, nagy Alláh kezében. Magam hoztam magamra ezt a szerencsétlenséget!" És hallottam, amint a kalifa azt mondja kedvesem szolgájának: "Mi van ezekben a ládákban itt?" Azt felelte: "A ládákban Zubeida úrnőnk ruhái vannak." - "Nyissátok fel őket!" - parancsolta. Mikor ezt meghallottam, majd meghaltam, és azt mondtam magamban: "Ez földi életemnek utolsó napja; ha megszabadulok, feleségemmé teszem; de most felfedeznek, és leütik a fejemet." És elmondtam a hitvallást: "Vallom, hogy nincs más isten, mint Alláh, és Mohammed az ő prófétája." Ekkor hallottam, amint a szolga azt mondja a kalifának: "Igazhívők fejedelme, ezekben a ládákban Zubeida úrnőnk ruhái vannak, és ő azt akarja, hogy csak neki vigyük fel őket." De a kalifa nem tágított: "Mindegy, fel kell nyitni, hogy lássam, mi van benne!" És odakiáltott a szolgáknak: "Hozzátok ide a ládákat!"

Most már láttam, hogy végem van, itt hagyom ezt a világot. A szolgák egymás után vitték eléje a ládákat, és a kalifa látta, hogy illatszer, kelme és sok díszes ruha van bennük, és egyre csak nyitogatta a ládákat, mindegyikben ruhát meg hasonló holmit látott: végre már csak az maradt hátra, amelyikben én voltam. Már nyújtották is feléje a kezüket, hogy kinyissák, de az én kedvesem szolgája elősietett, odament a kalifához, és azt mondta: "Ezt a ládát csak Zubeida úrnőnk előtt nézd meg, mert ebben titkos dolgai vannak." Mikor a kalifa ezt meghallotta, megparancsolta, vigyék be az úrnőhöz a ládákat. Az eunuchok megindultak a ládával, amelyikben én voltam, és letették a szoba közepén, a többi láda mellé. Ezalatt már felszáradt izzadságom, a szolga kiengedett a ládából, és azt mondta: "Nincs baj, ne félj, táguljon ki melled, és üdüljön fel szíved. Ülj le, várj, amíg bejön Zubeida úrnőnk. Szerencséd volt." Ültem egy darabig, egyszerre csak tíz szűzleány jött be, szépek, mint a telihold, és felsorakoztak kétfelől öten-öten. Ezután bejött másik húsz rabszolganő, domború keblű szüzek, köztük Zubeida úrnő, aki alig tudott járni, annyi ékszer és nehéz ruha volt rajta. Mikor beléptek, a rabszolganők csoportja szétvált, én elébe mentem, megcsókoltam a földet színe előtt. Intett, hogy üljek le. Faggatni kezdett helyzetemről, származásomról, én mindenre megfeleltem. Nagyon megörült, és azt mondta: "Alláhra, nem veszett kárba a fáradságom, amelyet ennek a leánynak nevelésére fordítottam. Tudd meg, hogy ezt a leányt úgy tekintjük, mint saját gyermekünket, és Alláh most a te kezedbe teszi le." Megcsókoltam a földet előtte, és boldog voltam, hogy feleségül vehetem. Az úrnő parancsára ottmaradtam tíz napig, de nem tudtam kedvesemről semmit. Rabszolgalányok szolgálták fel nekem az ebédet és a vacsorát. Tíz nap elteltével Zubeida úrnő engedélyt kért férjétől, az igazhivők fejedelmétől, hogy a leány férjhez mehessen; a kalifa megadta az engedélyt, és tízezer dinárt utalt ki számára. Zubeida úrnő kádiért és tanúkért küldött, és megírták a házasságlevelünket. Ezután édességeket meg pompás ételeket hoztak, és szétosztották a ház szobáiban. És így töltöttünk újabb tíz napot.

A huszadik napon a leányt elvitték a fürdőbe, hogy tisztán várhasson engem a hálószobájában. Asztalokat hoztak be, azokon ételeket, köztük egy tál zirbádzse is volt, megcukrozva, mósusszal szagosított rózsavízzel leöntve, benne sült szárnyas és különféle egyéb belevaló, ami az ember eszét is megzavarja. És Alláhra, mikor az asztalt elém tették, én nem sokat haboztam, nekiestem a zirbádzsének, és ettem, amíg jól nem laktam. Aztán letöröltem kezemet, de elfelejtettem megmosni, és addig ültem az asztalnál, amíg beállt a sötétség. Ekkor meggyújtották a gyertyákat, bejöttek az énekesnők tamburinnal, a menyasszony fátylát fel-fellebbentették előttem, elhalmozták arannyal, menyasszonyi ajándékul, és az egész palotát bejárták vele. Akkor bementem a hálószobába, és a szolgálók elém hozták a leányt, levetették minden ruháját, és otthagyták velem az ágyban. Átöleltem, és el sem akartam hinni, hogy most az enyém. De ő megérezte kezemen a zirbádzse szagát, és hangosan felkiáltott, úgyhogy mindenfelől összefutottak a rabszolganők. Én felizgatott állapotban voltam, nem tudtam, mi az oka mindennek. A szolgalányok ijedten kérdezték: "Mi bajod, testvérünk?" Ő azt felelte: "Vigyétek el tőlem ezt az őrültet! Azt hittem, hogy ép esze van!" Megkérdeztem tőle: mit látott rajtam, amit őrültségnek tart. Azt felelte erre: "Te őrült, miért etted úgy a zirbádzsét, hogy nem mostad meg utána a kezedet? Alláhra, nem fogadlak el, mert őrült vagy, és olyan ocsmányul viselkedel." Azután oldala mellől elővett egy korbácsot, rávágott a hátamra meg az ülepemre, amíg a fájdalmas ütésektől elvesztettem eszméletemet. Most azt mondta a lányoknak: "Vigyétek, menjetek vele a városi válihoz, hogy levágja azt a kezét, amelyikkel a zirbádzsét ette, és utána nem mosdott meg." Mikor ezt meghallottam, felkiáltottam: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak Alláhnál! Le akarod vágatni a kezemet, mert zirbádzsét ettem vele, és nem mostam meg utána?!" A szolgálók is odamentek hozzá és kérlelték: "Kedves testvérünk, ez egyszer ne haragudjál érte." - "Nem lehet másképp - felelte. - Le kell vágni az egyik kezét!" Felöltözködött és kiment a szobából. Csak tíz nap múlva láttam megint. Odajött hozzám, és azt mondta: "Te sötétképű, olyan keveset jelentek neked, hogy zirbádzsét ettél, és nem mostad meg utána a kezedet?"

Aztán kikiáltott a szolgálóknak, azok megkötöztek, mire a lány elővett egy éles borotvát, és levágta kezemnek meg lábamnak mindkét hüvelykujját, ahogy láttátok, uraim. Elájultam, ő pedig valami porral szórta be a sebet, és elállította a vérzést. Megfogadtam magamban, és meg is mondtam neki. "Sohasem eszem többé zirbádzsét életemben anélkül, hogy negyvenszer megmossam a kezemet tiszta vízzel, negyvenszer szódával és negyvenszer szappannal." És eskümet vette, hogy nem eszem zirbádzsét anélkül, hogy a kezemet megmosnám, ahogy említettem. Most, amikor behozták ezt a zirbádzsét, elsápadtam, és arra gondoltam, hogy emiatt van kezem-lábam hüvelykujja levágva. És mert nagyon unszoltatok, azért cselekedtem úgy, ahogy esküm szerint cselekednem kellett. Ekkor megkérdeztem tőle - folytatta a konyhamester - a társaság többi tagja előtt: "Mi történt aztán?" Az pedig így felelt: Mikor megesküdtem a feleségemnek, megbékült a szíve, együtt háltunk, és Alláhra, pótoltam az elmulasztott időt, és elfelejtettem fájdalmaimat. Egy napon azt mondta: "A kalifa házának népe nem tudja, mi történt köztem és közted, és nem jött ide senki idegen rajtad kívül, te is csak Zubeida úrnő jóvoltából jöhettél be." És ötvenezer aranyat adott át ezekkel a szavakkal: "Fogd ezt a pénzt, menj el, és végy számunkra egy jó tágas házat." Elmentem, vettem egy szép nagy házat, és átvittem a házba mindent, amije volt, mindent, amit pénzben, kelmében, értéktárgyakban összehalmozott. - Nos, így történt, hogy hüvelykujjaimat levágták. "Ez volt, ó, idők királya - folytatta a konyhamester - az ifjú bagdadi kereskedő története. Mi, vendégek, pedig folytattuk a lakomázást késő éjszakáig. Éjféltájt azután hazamentünk, és akkor történt ez a históriám a púpossal. Ez az én mesém, és béke veled." A király azt mondta: "Ez a mese nem szebb, mint a púpos históriája; sőt a púpos története különb, mint ez. Mindnyájatokat keresztre feszítünk." Ekkor odalépett a zsidó, megcsókolta a földet, és azt mondta: "Ó, idők nagy királya, én mondok majd olyan történetet, ami csodálatosabb, mint a púpos históriája." Kína királya erre így szólt: "Halljuk, mit tudsz mesélni."

Tudd meg, korunk nagy királya, hogy én árukkal megrakodva jöttem ebbe az országba, és a végzet ide kötött hozzátok. A koptok közül való vagyok, Kairóban születtem, és ott is nevelkedtem. Apám alkusz volt, és amikor meghalt - már férfikorban jártam -, folytattam munkáját. Egy napon, amint üzletemben ültem, egy pompás ruhába öltözött, gyönyörű fiatalember érkezett hozzám szamáron. Mikor meglátott, köszöntött, és én felkeltem, hogy tisztelettel fogadjam. Egy kendőt vett elő, amelybe szezámszemek voltak bekötve, és megkérdezte, mennyiért veszem vékáját? Azt feleltem, hogy száz dirhemért. Erre ő így szólt: "Végy magadhoz zsákhordókat és munkásokat a mérleghez, aztán menj el az El-Dzsavali fogadóba a Báb el-Naszrnál[31]; ott találsz majd engem." Ideadta a kendőbe kötött szezámot, megfordult és elment. Én bejártam a gabonakereskedőket, és ők vékájáért százhúsz dirhemet kínáltak az áruért. Magamhoz vettem hát négy zsákhordót, elmentem a fiatalemberhez; már várt rám. Mikor meglátott, felkelt, odament a raktárhoz, kinyitotta, mi lemértük a gabonát: ötven vékányi volt. Azt mondta a fiatalember: "Téged minden vékáért tíz dirhem jutalék illet meg: ha megkaptad a gabona árát, tartsd magadnál a pénzt: ötezer dirhemet tesz ki az egész, ebből ötszáz a tiéd, nekem tehát marad négyezer-ötszáz. Amikor majd a többi áruimat is eladtam, eljövök érte." Átvettem az árut, és azt mondtam, úgy lesz, ahogy parancsolja, kezet csókoltam neki és elmentem. Aznap tehát összesen ezerötszáz dirhemet kerestem. Elmúlt egy hónap, és a fiatalember megint eljött hozzám: "Hol a pénz?" - kérdezte. "Itt van kéznél" - feleltem. "Tartsd magadnál - mondta -, amíg érte jövök."

És én vártam rá, amíg megint elmúlt egy hónap. Akkor eljött, és érdeklődött a pénze után. Felkeltem, üdvözöltem és megkérdeztem, nem akarna-e nálam enni. Elhárította a meghívást, és azt mondta, tartsam még magamnál a pénzt, majd eljön érte. Elment, én meg félretettem számára a pénzt, és vártam rá. Megint elmúlt egy hónap, amíg ismét megjelent. Azt mondta, másnap átveszi tőlem a pénzét; aztán elment, én pedig hiába vártam rá a következő napon. Egy hónapig maradt el, és azt mondtam magamban: "Ez a fiatalember csodálatosan jóhiszemű lélek!" Egy hónap múlva megjelent ragyogó, pompás öltözetben. Szép volt, akárcsak éjszaka a telihold; mintha most szállt volna ki a fürdőből, arca piros volt, homloka mint tiszta hó, fénylett, rajta a kis lencse, mint fekete ámbra, úgy sötétlett. Mikor megláttam, megcsókoltam kezét, áldást kértem rá, és megkérdeztem: "Uram, nem akarod átvenni a pénzedet?" Azt felelte, legyek még türelemmel, amíg elintézte ügyeit, akkor majd átveszi, azzal elment. Azt mondtam magamban: "Alláhra, ha megint eljön, megvendégelem, annyi hasznom volt a pénzéből, hogy nagy vagyont szereztem vele." Az év végén jött el megint, az eddigieknél is pompásabb ruhában. Én esküvel unszoltam, hogy legyen a vendégem. Azt felelte, hogy csak azzal a feltétellel, hogy a költségeket a nálam tartott pénzből fedezem. Beleegyeztem és leültettem, aztán összeszedtem mindent, ami étel-ital meg egyéb kellett, elébe tettem, és azt mondtam neki: "Alláh nevében!" Közel húzódott az asztalhoz, kinyújtotta bal kezét, és csodálkozva láttam, hogy a bal kezével kezdett enni. Mikor végeztünk, és megmosta kezét, odanyújtottam a törülközőt, aztán leültünk beszélgetni. Így szóltam hozzá: "Valami nyomja szívemet. Könnyíts rajta, és mondd meg, miért ettél a bal kezeddel! Talán valami baja van a jobbnak?" Szavaimra ezt a verset mondta: Ne kérdezzed, hogy mi van szívemben, Nehogy meglásd, mily beteg a lelkem. Boldogságomról se kérdezz: vége! Józan bölcsesség jött a helyébe.* Előhúzta a karját a ruhaujja alól, hát le volt vágva a keze! Csukló kéz nélkül! Elámultam, de ő azt mondta: "Ne csodálkozzál, és ne gondold, hogy tiszteletlenségből ettem nálad a bal kezemmel. Azért nem használtam a jobb kezemet, mert le van vágva." - "És hogyan történt ez?" - kérdeztem. Erre ő így felelt: Tudd meg, hogy bagdadi vagyok, apám a város előkelőségei közé tartozott. Mikor felnőttem, sokat hallottam vándoroktól, utazóktól és kereskedőktől Egyiptomról, és szavaik belevésődtek a szívembe. Mikor apám meghalt, nagy vagyonhoz jutottam, hatalmas készletet szereztem be bagdadi és moszuli kelmékből meg hasonló értékes árukból, bálákba csomagoltam, és eltávoztam Bagdádból. Alláh szerencsés utat írt számomra a sors könyvébe, amíg eljutottam ide a ti városotokba.

Ekkor sírva fakadt, és ezeket a sorokat idézte: Elkerüli a mély árkot sokszor a vak ember, Míg egy másik beleesik épen látó szemmel; Az ostoba ha rosszat mond, nincsen semmi benne, De az okos ha mondaná, biztos veszte lenne. Alig tudja megkeresni kenyerét a jámbor, De a hitetlenre úgy hull minden jó, mint zápor. Mit eszelhet ki az ember? Mit lehet itt tenni? Azon, mit a végzet végzett, nem változtat semmi.* Mikor elmondta a verset, így folytatta: Mikor megérkeztem Kairóba, leraktam áruimat a Maszrúr-khánban[32]; felbontottam a bálákat, elraktároztam őket, aztán pénzt adtam a szolgának, hogy vásároljon ennivalót, és lefeküdtem aludni. Mikor felkeltem, elmentem a Bein el-Kaszrein[33] útra. Aztán hazatértem, este lefeküdtem, másnap reggel felbontottam az egyik kelme-bálámat, és azt mondtam magamban: "Most felkerekedem, és bejárom a vásártereket, megnézem, mi a helyzet a piacokon." Fogtam néhány vég kelmét, odaadtam szolgáimnak, aztán mentem velük, amíg el nem értem a Dzsirdzsiszről elnevezett Keiszarijéhez[34]. Az ügynökök elém jöttek, mert már tudtak az érkezésemről, átvették a kelmét, és kikiáltották az árut a piacon. De a kínált összegek nem érték el a portéka beszerzési árát sem. Akkor a kikiáltók seikhje azt mondta: "Tisztelt uram, megmondom én, hogyan kereshetsz az üzleten; tégy úgy, ahogy a többi kereskedő csinálja; add el az árut hitelbe, bizonyos megállapított határidőre, a jegyző, négy tanú meg a pénzváltó közreműködésével. A kamatokat minden csütörtökön és hétfőn behajtod; így minden dirhemből két dirhemet csinálhatsz, és amellett lesz alkalmad, hogy Egyiptom és a Nílus szépségeit és örömeit élvezd!"- "Ez okos tanács" - gondoltam, és vettem magam mellé két kikiáltót, elmentem velük a khánba, ezek elvitték a kelméket Keiszarijére; ott eladtam a kereskedőknek, kiállíttattam a kötelezvényt, azt átadtam a pénzváltónak, akitől elismervényt vettem róla. Aztán visszamentem a khánba, ottmaradtam néhány napig, mindennap egy pohár bort rendeltem, ürühúst, édességeket hozattam, amíg el nem telt a hónap, amikor a járandóságaimat felvehettem. Minden csütörtökön és hétfőn a kereskedők boltjánál ültem, a pénzváltó és a jegyző meg elhozta nekem a kereskedőktől behajtott pénzt. Egy napon a fürdőben voltam, majd visszamentem a khánba, szobámban elfogyasztottam a reggelimet, megittam hozzá a boromat, aztán aludtam egyet. Amikor felébredtem, megettem egy csirkét, kiillatosítottam magamat, aztán elmentem az egyik kereskedőnek, Bedr ed-Din el-Busztáninak[35] a boltjába. Szívélyesen üdvözölt, leültünk és egy ideig beszélgettünk ott a boltban. Amint ott ülünk, egyszerre ringó léptekkel bejön egy nő, és helyet foglal épp énmellettem. Kissé félrecsúszott fejkendője alól hódító illatok szálltak felém. Szívemet rabul ejtette szépsége és kedves megjelenése, mikor pedig fellebbentette az izárt, megláttam fekete szemét is. Köszöntötte Bedr ed-Dint, ez viszonozta az üdvözlést, felkelt és beszélgetni kezdett vele. Hangjának hallatára a szerelem egészen hatalmába ejtette szívemet. Azt kérdezte Bedr ed-Dintől: "Van valódi aranyszállal átszőtt kelméd?" Ez mutatott neki egy véget, és a leány megkérdezte, hogy elviheti-e most úgy, hogy a pénzt majd beküldi érte.

A kereskedő azt felelte: "Úrnőm, ez lehetetlen, mert ez itt a kelme tulajdonosa, és én tartozom neki a nyereségrészesedéssel." - "Ó, te szerencsétlen! - felelte a nő. - Máskor egész végeket szoktam tőled elvinni, elég nagy értékben, és mindig úgy fizetek, hogy többet nyersz rajta, mint amennyire számítottál." - "Igen - felelte a kereskedő -, csakhogy nekem feltétlen szükségem van arra a pénzre még ma." A nő megfogta a kelmét, nekivágta a kereskedő mellének, és ezt mondta: "A magadfajta nép nem tudja a rangot megbecsülni!" Felkelt és el akart távozni. Én azt hittem, hogy a lelkem megy vele, felugrottam és azt mondtam neki: "Úrnőm, ajándékozz nekem egy pillantást, és fordítsd vissza kegyes lépteidet." A nő visszafordult, mosolygott és így szólt: "A te kedvedért visszajövök." És leült a boltban, velem szemben. Én megkérdeztem Bedr ed-Dintől, mi az ára annak a kelmének. - "Ezerszáz dirhem" - felelte. Azt mondtam neki: "Legyen a te hasznod száz dirhem, adj papírt, és én írást adok a portéka áráról." Átvettem tőle a kelmét, megcsináltam az írást saját kezemmel, aztán odaadtam az árut a nőnek ezekkel a szavakkal: "Vedd és menj; ha akarod, tekintsd úgy, mint ajándékot éntőlem." - "Alláh jutalmazzon meg minden jóval, juttassa neked egész vagyonomat, és tegyen téged férjemmé; bár meghallgatná fohászomat" - mondta a nő. "Neked adom ezt a vég kelmét - feleltem -, és még több is a tied lehet; de engedd meg nekem, hogy arcodat lássam." Félrevonta a fátylát, és mikor azt az arcot megpillantottam, ez a látvány ezer sóhajt csalt ki belőlem. Szívemet a szerelem hozzáláncolta, és nem voltam ura eszemnek. Ő megint befedte arcát, fogta a kelmét, ezt mondta: "Uram, ne hagyj epekednem utánad" - és eltávozott. Ott üldögéltem a bazárban egészen a délutáni ima végéig; eszem egészen megzavarodott, a szerelem teljesen hatalmába ejtett. És nagy szenvedélyemben, mielőtt felkeltem, megkérdeztem a kereskedőt, hogy ki volt ez a nő. "Egy nagyon gazdag emír lánya. Apja meghalt, és sok pénzt hagyott rá" - felelte. Elbúcsúztam a kereskedőtől, és visszamentem a khánba. Elém tették a vacsorát, de én folyton csak a nőre gondoltam, és nem ettem semmit. Lefeküdtem, de nem tudtam aludni: reggelig ébren voltam. Akkor felkeltem, új ruhát öltöttem magamra, megittam egy pohár bort, ettem valami keveset, és elmentem a kereskedőhöz, üdvözöltem, és leültem nála. És eljött a nő egy rabszolgaleány kíséretében, még díszesebb ruha volt rajta, mint az előző napon. Leült, köszöntött engem, Bedr ed-Dint még csak nem is üdvözölte, és ékesszóló hangon, amilyennél kellemesebbet és édesebbet nem hallottam, így szólt hozzám: "Küldj valakit velem, akinek átadhatom az ezerszáz dirhemet, a kelméd árát." Azt feleltem neki, hogy nem sürgős, de így szólt: "Bár soha el ne veszítenélek téged" - és ezzel máris ideadta a kelme árát. Leültünk és beszélgettünk. Jelekkel tudomására hoztam, hogy vágyom reá, ekkor sietve felkelt, mint akit megbántottak, és kiment az üzletből. De a szívem csak rajta csüngött, utána mentem, azonban elvesztettem szem elől. Egyszerre csak egy rabszolgaleány állott elém, és azt mondta: "Uram, egy hölgy beszélni kíván veled." Meglepetten feleltem neki: "Engem itt nem ismer senki." - "De hamar elfelejtetted úrnőmet - válaszolta a leány -, aki ma, ennek meg ennek a kereskedőnek a boltjában volt."

Elmentem vele a pénzváltók piacára, s mikor a leány úrnője meglátott, odahúzott magához, és azt mondta: "Ó, kedvesem, szerelem költözött szívembe, és vert gyökeret bennem. Mióta megláttalak, nem jön szememre álom, étel-ital nem kell." Így válaszoltam: "Én még fájdalmasabban szenvedek, az én állapotomat panaszos szó nem tudja kifejezni." - "Kedvesem - mondta -, elmegyek tehozzád." - "Én itt idegen vagyok - feleltem -, nincs más lakásom, ahol fogadhatnálak, csak a khán, ha tehát meg akarsz könyörülni rajtam, és megengeded, hogy eljöjjek hozzád, a gyönyörűségem teljes lenne." Azt felelte erre: "Jól van; de ma péntek éjjele van, akkor lehetetlen. De majd holnap ima után ülj fel a szamaradra, és kérdezd, merre van a Habbánije[36], és ha odaértél, kérdezősködjél Bárakat nakib[37], ismertebb nevén Abu Sámeh káahja[38] után; ott lakom. Ne késsél, mert nagyon várlak." Végtelenül boldog voltam. Elváltunk, hazamentem a khánba; az egész éjjelt álmatlanul töltöttem, és alighogy megláttam a hajnal derengését, felkeltem, más ruhába öltöztem, jó illatszerekkel szagosítottam magamat, egy kendőbe csavarva ötven aranydinárt vettem magamhoz, és elmentem a Maszrúr-khánból a Báb-Zuveiléhez[39], ott felültem egy szamárra, és azt mondtam a hajcsárnak, menjen velem a Habbánijére. Elindultunk és alig néhány perc után elérkeztünk abba az utcába, amelyet Darb el-Minkarinak[40] hívnak. Azt mondtam a hajcsárnak, menjen és kérdezze meg, Bárakat nakibnak merre van a káahja. Rövid idő múlva visszajött és azt mondta, szálljak le, mert megérkeztünk. "Menj előre a káahhoz" - mondtam neki, és mentünk, amíg el nem értünk a házhoz. "Holnap reggel gyere el ide értem" - hagytam meg neki. "Alláh nevében" - felelte a hajcsár. Egy negyed aranydinárt adtam neki, ő átvette és elment. Bekopogtam a kapun. Két fiatal leány jött ki, kerek keblű szüzek, szépek, mint a telihold, és azt mondták, menjek be, mert úrnőjük már vár engem; egész éjjel nem tudott aludni, olyan szenvedélyesen vágyódott utánam. Bementem egy hét ajtóval elzárt terembe; köröskörül kertre nyíló ablakok, a kertben színpompás virágok, csörgedező patak, zengő madarak. A terem falai olyan finoman csiszolt fehér márványból készültek, hogy az ember megláthatta benne saját magát. Mennyezete arannyal borítva, körös-körül kékbetűs felírásokkal, szépségében változatos, csak úgy ragyog a néző szemébe. A padozat márványmozaikkal volt fedve, közepén szökőkút, a medence sarkai gyöngyökkel és drágakövekkel ékesítve, mindenfelé óriási színes selyemszőnyegek és nyughelyek.

Beléptem és leültem. Alig néztem szét, már bejött a leány. Fején gyöngyökkel és ékkövekkel kirakott diadém, arca kifestve, szépségfoltocskákkal. Mikor megpillantott, rám mosolygott, megölelt, kebléhez szorított, ajkát ajkamra tapasztotta, szívta nyelvemet, én ugyanúgy tettem. "Igazán eljöttél hozzám? Nem álmodom?" - kérdezte. "Rabszolgád vagyok" - feleltem. - "Légy üdvözölve, uram. Amióta megláttalak, nem örvendeztetett az álom, és nem ízlett az étel" - mondotta. - "Ugyanígy vagyok én is" - feleltem. Aztán leültünk, beszélgettünk, de én szégyenlősen a földre sütöttem a szememet. Nem sokáig ültünk így, már behozták az asztalt, rajta a legválogatottabb ételek, ürühús, finom sütemény, töltött csirke; ettünk, amíg jóllaktunk. Ekkor elém tették a mosdótálat és a kancsót, megmostam kezemet, aztán rózsavízzel, pézsmával illatosítottuk magunkat, és megint beszélgetni kezdtünk. Ő ezt a verset énekelte: Ha tudtam volna, jössz: eléd terítem Szívem vérét és szemem bogarát. Arcom lett volna lábad szőnyege, Hogy puhán léphess pilláimon át.* Elpanaszolta, ami a szívét nyomta, és én is elmondtam történetemet. A szerelem annyira a hatalmába kerített, hogy minden pénzem-gazdagságom semmiség volt számomra. Majd elkezdtünk játszadozni, enyelegni, ölelkezni, csókolózni. Késő este a rabszolgalányok ételeket és italokat hoztak be; pompás lakomához terítettek. Ettünk és ittunk éjfélig, akkor lefeküdtünk, és ölelkeztünk reggelig. Soha életemben ilyen éjszakám nem volt. Reggel fölkeltem, párnája alá tettem a kendőbe kötött aranyakat. Sírva búcsúzott tőlem, és azt mondta: "Ó, uram, mikor fogom megint ezt a szép arcot látni?" Azt feleltem neki, hogy estére megint ott leszek. Mikor eltávoztam, a hajcsár már várt reám a kapunál. Nyeregbe szálltam, visszamentem vele a Maszrúr-khánhoz. Leszálltam a szamárról, fél dinárt adtam a hajcsárnak, és azt mondtam neki, napnyugtakor megint jöjjön értem. "Fejemre, úgy lesz" - felelte, én pedig lementem a szállásomra, megreggeliztem és megint elmentem a kelméim árát behajtani. Mikor hazamentem, bevásároltam számára sült ürüt, édességeket, aztán teherhordót hívtam, leírtam neki a palota helyét, és odaadtam neki, ami útjáért járt, és megint mentem üzleti dolgaim után, egészen estig. A hajcsár eljött értem, megint vettem ötven aranyat, és bekötöttem egy szép kendőbe. Odaérve láttam, hogy a márványt csillogóra törölték, minden rezet kifényesítettek, a lámpákat megtöltötték, a gyertyák meg voltak gyújtva, az ételt már kitálalták, a bort betöltötték. Mikor meglátott, a nyakamba borult, és azt mondta: "Elhagyatott voltam nélküled." Aztán elém tette az asztalt, és ettünk, amíg jóllaktunk. Most a rabszolgalányok elvitték az asztalt, italt hoztak be, és mi éjfélig ittunk, csókolóztunk, édelegtünk, aztán lefeküdtünk, és reggelig ölelkeztünk. Mikor felkeltem, odatettem neki az ötven aranyat, mint előző napon, és eltávoztam. Már ott találtam a hajcsárt, elnyargaltam a szállásomra, ott jót aludtam, aztán a vacsorához beszereztem egyet s mást: diót, mandulát, borsos rizst, kisütött kolakásziagumót meg több ilyenfélét, vettem aszalt és illatosított gyümölcsöt, és elküldtem neki. Otthon megint magamhoz vettem, kendőbe kötve, ötven dinárt, eltávoztam, elnyargaltam a hajcsárral, mint szoktam, a káahhoz, bementem, ettünk, ittunk, feküdtünk reggelig.

Mikor felkeltem, odatettem neki a kendőt, és mint azelőtt is, visszanyargaltam szállásomra. Így folyt ez egy darabig, amíg egy reggel arra ébredtem, hogy nemcsak dinárom, de egy dirhemem sincs. Azt gondoltam magamban: "Ez a sátán műve!" És ezeket a sorokat mondtam: Letörli a nyomor a fényt az ember homlokárul, Mint ahogy a fényes nap is, mikor lenyugszik, elsárgul. Emberektől távol: meg nem emlékezik róla senki, Ha köztük van: nem engedik örömben, jóban részt venni. A bazárban csak meglapul és félénken vonul hátra, A magányban sűrűn omlik forró könnyeinek árja. Alláhra! Övéi közt is lehet-e, hogy egyéb legyen A nyomorsujtotta ember, mint megvetett, bús idegen?* Elindultam hazulról, mentem, mendegéltem, amíg a Bein el-Kaszreinre értem, onnan tovább a Báb-Zuveiléig. Olyan nagy volt ott a tolongás, hogy az egész kaput eltorlaszolta. És a végzet rendeléséből a nagy tömegben egy katona mellé szorultam. Kezem odaért a zsebéhez, és éreztem, hogy egy erszény van benne. Megfogtam és kihúztam a zsebéből. A katona észrevette, hogy megkönnyebbedett a zsebe, belenyúlt, látta, hogy üres, felém fordult, felemelte kezét, és egy bunkóval olyat ütött a fejemre, hogy végigvágódtam a földön. A nép körülvett bennünket, megfogták a katona lovának gyeplőjét, és rászóltak a katonára: "Micsoda szégyen, hogy kihasználva a tolongást, ekkorát ütsz erre a védtelen fiatalemberre?" A katona meg ezt kiáltotta: "Ez rabló, tolvaj!" Eközben magamhoz tértem, láttam a nagy tömeget, hallottam, amint mondták: "Ez a szép fiatalember nem lopott." Egyikük elhitte, másikuk nem, nagy szóváltás kezdődött, a nép ide-oda cibált, meg akart menteni: de a végzet akaratából épp akkor jött arra a váli néhány hatósági emberrel, odajöttek a kapuhoz, meglátták a körém meg a katona köré gyűlt tömeget. "Mi van itt?" - kérdezte a váli. A katona ezt felelte: "Alláhra, ó, emír, ez az ember tolvaj; a zsebemben egy kék erszény volt, benne húsz dinár, és kilopta a tolongásban." A váli megkérdezte: "Volt még valaki melletted?" - "Nem volt" - felelte a katona. Most a váli előszólította az őrség parancsnokát, és azt mondta neki: "Fogd le ezt a fiatalembert, és motozd meg." Erre megfogtak, és Alláh védőpalástja leomlott rólam. "Vetkőztesd le pőrére!" - parancsolta a váli. És mikor levetkőztettek, megtalálták ruhámban az erszényt; a váli átvette, felnyitotta, megszámolta a tartalmát, és látta, hogy húsz dinár van benne, ahogyan a katona mondta. A váli dühbe jött, hátraszólt kísérőihez: "Vezessétek ide elém!" Oda vittek, és a váli megkérdezett: "Fiatalember, mondd meg az igazat. Te loptad el ezt az erszényt?" Lehorgasztottam a fejemet, és azt gondoltam magamban: ha mondom is, hogy nem loptam el, mégis az én ruhámból húzták elő, ha pedig bevallom, hogy elloptam, benne vagyok a bajban. Végre felemeltem fejemet, és azt mondtam: "Igen, én loptam el." Mikor a váli ezt meghallotta, nagyon elcsodálkozott, tanúkat hívott, azok megerősítették szavaimat. Ez mind a Báb-Zuveile előtt történt. Most a váli megparancsolta a hóhérnak, hogy vágja le a kezemet, és a hóhér levágta a jobb kezemet. A katonának ekkor megesett a szíve rajtam, és maga kérte a válit, ne végeztessen ki. A váli megkegyelmezett és eltávozott. A tömeg még mindig ottmaradt körülöttem, egy pohár bort hoztak, a katona meg ideajándékozta nekem az erszényt. Azt mondta: "Szép fiatalember vagy, nem való, hogy lopásra add magadat." Elfogadtam az ajándékot, és ezt a verset mondtam: Nem vagyok és sose voltam rabló, ó, te derék ember, Ne nézz engem zsebtolvajnak gyanakodó, görbe szemmel. Ami erre hozott engem, a sorsnak gyors változása; Az halmozott bánatot, bajt, nyomort reám egyre-másra. Nem én hajítottam nyilat: ami történt - Alláh tette, Ő lőtte le koronámat, hogy fejemet célba vette.* A katona tovább ment, és én is odábbálltam, begöngyöltem levágott kezemet egy ruhába, és keblembe rejtettem. Szörnyű lelkiállapotban, fakóra vált arccal mentem vissza a leány házába, és ott feldúltan levetettem magamat a kerevetre. Mikor a leány meglátott, megkérdezte: "Mi lelt téged, miért változott meg ennyire az orcáid színe?" Én így feleltem: "Fáj a fejem, nem jól érzem magamat."

A leány ekkor szomorúan ezt mondta: "Ne égesd a szívemet, uram. Ülj fel, fordítsd felém a tekintetedet, és meséld el nekem, mi a bánatod. Mert arcod azt mutatja, hogy valami történt veled." - "Hagyj, kérlek, most engem" - feleltem neki. A leány most elsírta magát: "Úgy látszik, elhidegültél irántam. Egészen más vagy, mint szoktál lenni." Sírt és beszélt hozzám, de én nem feleltem neki. Eljött az este, odahozták elém az ételeket. Én nem ettem, mert féltem, mi lesz, ha meglátja, hogy bal kezemmel eszem. Azt mondtam neki: "Nincs most étvágyam." Megint kért, mondjam el neki, mi történt velem, mert látja, milyen levert vagyok, hogy megtört a szívem és lelkem. "Majd szép lassan mindent elmondok" - feleltem neki. Ekkor bort tett elém. "Tessék, igyál, ez elhajtja a rosszkedvedet. Utána majd elmeséled, mi történt." - "Hát ha meg kell lenni, itass meg." Töltött egy pohárral, kiitta, aztán még eggyel töltött, azt ideadta, én a bal kezemmel vettem el, pilláimról könnyek csorogtak, és ezeket a verseket mondtam: Ha Alláh oly emberre sújt és mér csapást csapásra, Akinek van szíve-esze, van jó szeme, hallása: A fülét megsiketíti, szívét meg vakká teszi, És mint fejéről a haját, az eszét úgy elveszi. Mikor aztán teljesedett akaratja, "Hadd okuljon!" - eszét megint visszaadja.* Ezután megint bal kezembe vettem a poharat és sírtam. Mikor ezt látta, hangosan felsikoltott: "Miért sírsz? - kérdezte. - Tüzes fájdalommal égeted a szívemet! És miért fogod a poharat a bal kezedbe?" Azt feleltem, hogy kelés van a másik kezemen. Erre azt mondta, mutassam, majd ő felfakasztja. "Még nincs itt az ideje, hogy megnyissuk; hagyj engem; most nem mutatom meg" - feleltem. Ezzel kiittam a poharat, ő meg egyre töltögetett, míg végre a bor erőt vett rajtam, és én ültő helyemben elaludtam.

Most meglátta, hogy a karom csonka, megmotozott és megtalálta az erszényt az aranypénzzel. És olyan szomorúság fogta el, mint embert még soha, és addig bánkódott miattam, amíg reggel lett. Mikor felébredtem, láttam, hogy húslevest készített oda nekem négy tyúkból, elém tette, aztán bort töltött, én ettem-ittam, oda tettem az erszényt, ahova szoktam, és menni akartam. Megkérdezett: "Hová mész?" Azt feleltem: "Valahova, ahol szívemből elhessegethetem a bánatot." - "Ne menj el; ülj le." Leültem, és ő így szólt: "Csakugyan annyira szeretsz, hogy egész pénzedet rám áldoztad, és elvesztetted miattam a kezedet? Hát téged hívlak tanúnak, és Alláh is tanúm, hogy sose foglak elhagyni. Majd meglátod, hogy igazat beszéltem. Talán meghallgatja Alláh az imádságomat, hogy házastársak legyünk." Tanúkért küldött, és mikor megjelentek, azt mondta nekik: "Írjátok meg a házasságlevelet ennek a fiatalembernek a nevére, és tanúsítsátok, hogy megkaptam a nászi ajándékot." Amikor pedig nekifogtak az írásnak, a leány így folytatta: "És azt is jegyezzétek fel, hogy minden pénzem, ami ebben a ládában van, minden mamlúkom és szolgálóleányom ezé az ifjúé." Megírták a tanúsítványt, és így rám szállt a vagyon. A tanúk megkapták a díjukat és elmentek. A leány ekkor kézen fogott, bevitt a kincstárába, felnyitott egy nagy ládát, és azt mondta nekem: "Nézz ide, mi van ebben a ládában." Odanéztem: hát tele volt kendőkkel átkötött csomagokkal. Megmagyarázta: "Ezt mind tőled kaptam; valahányszor a kendőbe kötött ötven aranyat odaadtad nekem, beledobtam ebbe a ládába. Vedd hát a pénzedet. Alláh visszaadta neked; ma gazdag lettél. Miattam sújtott téged a végzet azzal, hogy elvesztetted jobb kezedet. Én nem tudom ezt neked kellően meghálálni. Még ha életemet áldoznám érted, az is kevés lenne; még mindig te tettél volna többet." Aztán azt mondta: "Vedd át a pénzedet." És én birtokba vettem a láda tartalmát; még a maga pénzét is hozzáadta ahhoz, amit tőlem kapott. Szívem felvidult, bánatom elszállt, odamentem, megcsókoltam és ittam vele. És megint azt mondta: "Te egész pénzedet és kezedet feláldoztad szerelmedért; hogyan is volna módomban ezt viszonozni? Alláhra, ha életemet adnám szerelmedért, az is kevés lenne, és nem tennék eleget annak, amivel neked tartozom." És írásban azt is nekem ajándékozta, ami vagyona volt ruhákban, ékszerekben és egyéb javakban. Az éjszakát vele töltöttem. Egész éjjel nem aludt, csak búsult miattam, mikor az egész történetemet elmeséltem. Így éltünk nem egészen egy hónapig, amikor nagy betegségbe esett.

A baj egyre súlyosodott, és ötven nap múlva már a túlvilág lakóihoz tartozott. Megrendeztem a temetését, elföldeltem, Koránt olvastattam emlékére, és nevében alamizsnát osztottam a szegények közt. Mikor sírjától hazatértem, láttam, hogy igen sok pénze volt és nagy vagyona, birtokai. Vagyonához tartoztak azok a szezámraktárak is, amelyek közül az egyiknek készletét neked eladtam. És azért nem jöttem hozzád oly soká, mert a raktár eladásával voltam elfoglalva, és még nem tudtam az árát behajtani. De elvárom tőled, hogy nem fogsz ellenkezni, ha most, hogy ettem az ételedből, neked ajándékozom annak a szezámnak az árát, amelyik nálad van. Tehát immár tudod, miért eszem a bal kezemmel. Azt válaszoltam neki: "Túlságosan elhalmozol szívességeddel." - "Nagyon kérlek, gyere velem az én házamba - mondta ekkor -, kairói és alexandriai árukat vásároltam, kísérjél el az utamon." Beleegyeztem és megígértem neki, hogy a következő hónap elején útnak indulok. Aztán eladtam mindenemet, árut vásároltam rajta, és eljöttem az ifjúval ebbe a ti városotokba. Itt az ifjú eladta áruját, vett helyette más árukat a ti városotokban, és visszament Egyiptomba. Az én sorsom úgy rendelte, hogy itt maradjak, a múlt éjszakáig, amikor ez a kalandom támadt itt az idegenben. Ez a történet, idők nagy királya, csodálatosabb, mint a kis púposé. A király azt mondta: "Nekem a púpos története jobban tetszett. Nincs mentség, fel kell mindnyájatokat akasztani!" Ekkor a konyha felügyelője lépett a kínai király elé, és azt mondta: "Ha megengeded, el fogok mesélni egy történetet, amely velem esett meg, mielőtt ebbe a kis púposba ütköztem. Ha jobb lesz, mint az a história volt, megkegyelmezel életünknek?" A király azt felelte: "Halljuk, mi az a mese."

Sokszor hallottam, ó, boldogságos király, hogy régmúlt esztendőkben, messzetűnt időkben élt Kínának valamelyik városában egy elég jómódú szabó, aki nagy barátja volt a vidámságnak és tréfának. El-eljárt a feleségével, hogy lásson és halljon mindent, ami érdekes és mulatságos történik a világban. Egy napon korán elment az asszonyával, és este, hazafelé, találkoztak egy púpos emberrel, aki csupán a puszta látásával még a haragot is meg tudta volna nevettetni, gondot, szomorúságot is el tudott felejtetni. Odamentek, hogy mulassanak rajta, a végén meg is hívták, hogy menjen velük, legyen vendégük estére. A púpos elfogadta a meghívást, elment a szabópárral. A szabó elszaladt hamar a piacra, mert már későre járt, vett sült halat meg kenyeret, citromot, aztán édességeket utolsó fogásnak - majd hazament, a púpos elé tette a halat, és leültek enni. A szabó felesége egy nagy darabot szelt a halból, a púpos szájába tette, aztán befogta kezével a vendége száját, és így szólt: "Alláhra, ezt egyszerre kell lenyelned, egy lélegzetre, annyi időt se adok, hogy megrágd!" A vendég legyűrte a falatot, de egy vastag szálka megakadt a torkán, mert így rendelte a sors, és meghalt. A szabó felkiáltott: "Nincs erő, és nincs hatalom, csak a magasztos és fenséges Alláh kezében! Ó, hogy ennek a nyomorultnak a mi kezünktől kellett meghalnia!" De a felesége ezt mondta: "Minek a sok fölösleges beszéd? Nem hallottad, mit mondott a költő? Mit gyötörjem olyasmivel lelkemet,

Amitől csak bút-keservet szenvedek? Csak nem ülök a láng mellé nagy bután, Mikor tudom, meggyulladhat a ruhám!"* "Hát mit csináljak?" - kérdezte a férje. "Eredj - felelte az asszony -, fogd öledbe a holttestet, takard be selyemkendővel, én majd elöl megyek, lejössz utánam, még most éjjel, és mondd mindenkinek: »Ez a fiam, az meg az anyja, elvisszük az orvoshoz, segítsen rajta.«" Mihelyt a szabó ezeket a szavakat meghallotta, már felkelt, ölébe vette a kis púpost, és elindultak. A felesége meg vele ment és óbégatott: "Jaj, gyermekem, Alláh őrizzen meg! Hol fáj? Hol kaptad ezt a himlőt?" És aki látta őket, mind azt mondta: "Himlős gyereket visznek." Mentek-mentek, kérdezősködtek, hol találnak orvost, és az emberek egy zsidó orvos házához irányították őket. Kopogtattak az orvos kapuján. Egy fekete szolgáló jött le, kinyitotta a kaput, meglátta a férfit egy kisgyermekkel és velük a kisfiú anyját, és megkérdezte tőlük, mit akarnak. "A gyermekünket hoztuk el - szólt a szabó felesége -, hogy az orvos megnézze. Itt van egy negyed dinár, add oda a gazdádnak, és mondd neki, jöjjön le megnézni a beteg kisfiamat." A szolgáló visszament, az asszony pedig belépett a tornácra, és azt mondta a férjének: "Tedd le a púpost, aztán szökjünk!" A szabó odatámasztotta a púpost a falhoz, és gyorsan odábbállt feleségével. Azalatt a szolgáló felkeltette a zsidót, és azt mondta neki: "Odalenn vár rád egy beteg, az anyja meg az apja kísérik.

Adtak egy negyed dinárt, hogy írj fel a gyereküknek valami orvosságot a baja ellen." Mikor a zsidó meglátta a negyed dinárt, nagyon megörült, sietve felkelt, felöltözködött, lement a sötétben, és már az első lépésnél belebotlott a halott púposba: "Jaj, magasságos urunk, ó, Mózes! Jaj, tízparancsolat és Áron és Józsua, Nun fia! Megbotlottam ebben a betegben, leesett a lépcsőn és meghalt! Hogy tüntetek el a házamból egy megölt embert?" Fogta a holttestet, felvitte a tornácról a feleségéhez, és elmondta, mi történt. "Mit állsz itt tétlenül? - szólt az asszony. - Ha itt maradsz vele hajnalig, mind a ketten elvesztünk. Vigyük fel a tetőteraszra, dobjuk le a muszlim szomszédunk házába; ő a szultán konyhájának főfelügyelője, gyakran jönnek át a macskák és egerek a házába, hogy megegyék, amit ott találnak. Ha egy éjszakán keresztül ott fekszik, akkor még a kutyák is átjönnek, és egészen végeznek vele." Így hát a zsidó meg a felesége felnyalábolta a púpost, felvitték a tetőre, óvatosan leeresztették a szomszédos udvarba, a fal mellé állították és hazamentek. Nemsokára ezután hazajött a felügyelő, gyertyát gyújtott, és látta, hogy emberfia áll a sarokban a konyha mellett. "Ez szép dolog! - kiáltott fel. - Alláhra, tehát ember lopkodja az élelmiszert és nem valami állat! Ez viszi el a húst meg a zsírt, amit úgy dugdosok a macskák és kutyák elől!

És ha a városrész minden macskáját és kutyáját megölném, az se érne semmit; ez mászik le a tetőről az élelmiszerért." Fogott egy nagy kalapácsot, rácsapott vele a falnak támaszkodó alakra, azután közelebb ment hozzá, és mellbe vágta, mire a kis púpos elterült a földön. A felügyelő látta, hogy halott; rettentően elszomorodott és felkiáltott: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak Alláh kezében! - Nagyon megijedt, hogy most baja lesz, és azt sóhajtozta: - Átkozott legyen a zsír meg a hús, meg ez az éjszaka, amelyen ennek az embernek a végzete az én kezem által teljesedett be." Mikor jól megnézte és látta, hogy nyomorék, így szólt: "Nem elég, hogy púpos vagy, még tolvajnak is kell lenned, még húst és zsírt is lopsz? Ó, titkok fátyola, takarj el jótékony lepleddel!" Vállára vette a kis púpost, kivitte a házából - az éjszaka már vége felé járt -, a piacig ment vele, és az egyik utca sarkán, álló helyzetben nekitámasztotta a falnak. Azután otthagyta és elsietett. Nemsokára arra ment egy keresztény ember, a szultán sáfárja; részeg volt, és a fürdőbe készült. A részegség azt súgta neki: "A Megváltó imaórája közeledik." És csak ment tántorogva, amíg odaért a kis púposhoz. Épp mellette állt meg vizelni; odapillantott, meglátta a falnak támaszkodó embert, és azt hitte, hogy tolvaj, talán éppen az, aki az este ellopta a turbánját, mert valóban, a keresztény sáfár fején most új turbán volt. Ökölbe szorította kezét, és rácsapott a púpos nyakára; ez rögtön végigvágódott a földön.

A keresztény a vásártér őrsége után kiáltozott, aztán, részegen, lehajolt a púposhoz, és tovább ütlegelte, fojtogatta. Az őr odasietett, és látta, hogy egy keresztény ember egy muszlimon térdel és veri. Rászólt: "Kelj fel!" Az felkelt, és az őr, mikor odalépett, látta, hogy a púpos nem él. "Mi az? Keresztény ember megölt egy muszlimot?" - szólt, és megfogta a keresztényt, hátrakötötte kezét, és elvezette a váli hivatali szobájába. "Ó, Megváltó, ó, Szűz! - sóhajtott magában a keresztény. - Hogyan ölhettem meg? Hogy halhatott meg ilyen gyorsan egy ökölcsapástól!" Már elszállt a részegsége, és megjött a józan esze. A púpos és a keresztény ember az egész éjszakán át ottmaradtak a váli házában. A váli pedig megparancsolta a hóhérnak, hirdesse ki a bűnösnek vétkét. Aztán megácsoltatta az akasztófát, és a keresztény embert alája állíttatta. Jött a hóhér, nyakába dobta a kötelet, és már készült felakasztani, amikor a konyhafelügyelő meglátta a keresztény embert az akasztófa alatt. Utat tört magának a tömegen keresztül, és odakiáltott a hóhérnak: "Megállj! Én vagyok a gyilkos!" A váli megkérdezte: "Miért ölted meg?" A felügyelő így felelt: "Az éjjel ez a púpos leereszkedett a tetőről, megdézsmálta az éléskamrámat. Amikor éjszaka hazajöttem és megláttam az udvaromban, kalapáccsal agyonütöttem. Felnyaláboltam, kihoztam a vásártérre, odatettem arra meg arra a helyre, azon meg azon az utcasarkon. Nem elég, hogy egy muszlimot megöltem, még egy keresztényt is megöljenek miattam? Engem kell felakasztani, nem mást!" Mikor a váli ezt meghallotta, feloldoztatta a keresztény sáfárt, és azt mondta a hóhérnak: "Ezt az embert akaszd fel, vallomása alapján."

A hóhér levette a kötelet a keresztény nyakáról, a konyhafelügyelőt odavitte az akasztófához, a nyakára tette a kötelet, és nekikészült, hogy felkösse. De egyszerre csak a zsidó orvos tört át a tömegen, és odakiáltott a hóhérnak: "Ne bántsd őt! Én öltem meg a púpost. Elhozták a házamba, hogy meggyógyítsam, én lementem érte, belebotlottam és meghalt. Ne a felügyelőt végezd ki, hanem engem." Most a váli azt parancsolta, hogy végezzék ki a zsidó orvost. A hóhér levette hát a kötelet a konyhafelügyelő nyakáról, és a zsidó orvos nyakába akasztotta. Ekkor meg a szabó tört át a tömegen, és kiáltotta oda a hóhérnak: "Ne bántsd őt, mert én vagyok a gyilkos, és senki más! Tegnap elmentem mulatni, és este hazajövet ezzel a kis púpossal találkoztam, be volt csípve, vígan énekelt, és tamburinján játszott. Megálltam, hogy mulassak rajta, meghívtam a házamba. Egy halat vásároltam, leültünk enni. Feleségem fogott egy darab halat meg egy falat kenyeret, beletömte a púpos ember szájába, a falat félrement, és ő azonnal meghalt. A feleségemmel együtt felnyaláboltuk, és elvittük a zsidó házába: a szolgáló lejött, ajtót nyitott nekünk, mi így szóltunk hozzá: »Mondd meg a gazdádnak, hogy egy ember meg egy asszony van a kapunál, beteget hoztak, nézze meg, és adjon neki orvosságot.« Egy negyed dinárt küldtem vele, ő felment a gazdájához, én ezalatt a kis púpost odatámasztottam a lépcsőhöz, és elmentem a feleségemmel. A zsidó lejött, megbotlott benne, és azt hitte, ő ölte meg." És a zsidóhoz fordulva, így szólt: "Így volt?" - "Igen, így volt" - felelte ez. Ekkor a szabó a válihoz fordult: "Oldoztasd fel a zsidót, és engem akasztass fel." Mikor a váli mindezt hallotta, nagyon elcsodálkozott a kis púpos esetén és felkiáltott "Igazán, ilyen történetet könyvben kellene megörökíteni!" És megparancsolta a hóhérnak, oldozza fel a zsidót, és akassza fel a szabót saját vallomása alapján. A hóhér feloldozta a zsidót, és azt mondta: "Most ezt is elővezetjük, aztán majd visszaküldjük, és a végén nem akasztunk fel senkit?" Ezzel a szabó nyakára tette a kötelet.

Ez történt velük. Ami pedig a kis púpost illeti, mindenki tudta, hogy a szultán udvari bolondja volt, és a szultán nem tudott tőle megválni egy percre sem. Mikor a bolond az előző este leitta magát, eltűnt a palotából, és másnap délig sem jött vissza, a szultán kérdezősködött utána kíséreténél. Azt felelték neki: "Ó, urunk, a váli holtan találta, elvitette és megparancsolta, akasszák fel a gyilkosát. És amikor a gyilkost készültek kivégezni, hirtelen csak megjelent egy másik, utána egy harmadik ember, és mind azt mondta, hogy ő ölte meg a bohócot és nem más, és mindegyik elmondta a válinak, miért ölte meg." A szultán ekkor előhívatta az udvarmestert, és azt mondta neki: "Menj le a válihoz, és vezesd elém a többiekkel együtt." Az udvarmester lement a városba, és látta, hogy a hóhér már éppen ki akarja végezni a szabót; rákiáltott: "Hagyd abba!" - És közölte a válival, hogy a szultán akarja a bírói tisztet ellátni. Visszatért a válival, a szabóval, a zsidóval, a kereszténnyel meg a konyhafelügyelővel a szultánhoz; a kis púpost is magukkal cipelték. A váli a szultán színe előtt megcsókolta a földet, és elmondta a púpos és a négy ember esetét. Amikor a szultán a történetet meghallotta, nagyon elcsodálkozott, és jót nevetett rajta. Meg is parancsolta, hogy aranybetűkkel jegyezzék fel a krónikákba. És a jelenlevőkhöz fordulva kérdezte: "Hallottatok már olyasmit, ami a kis púpos történetéhez fogható?" Ekkor előlépett a keresztény sáfár, és így szólt: "Minden idők királya, ha megengeded, elmesélek valamit, ami velem történt, és még csodálatosabb, különösebb és mulatságosabb, mint a kis púpos története." "Mondd el, mi az" - szólt a szultán. A keresztény sáfár pedig mesélni kezdett.

Harún ar-Rasíd kalifa egy éjjel álmatlan volt, és elhívatta vezírjét, Dzsafárt. Mikor ez megjelent előtte, így szólt hozzá: "Dzsafár, ma éjjel szörnyen nyugtalan vagyok, szívem elszorul, szeretném, ha valamivel felvidítanád a lelkemet, jókedvre hangolnád a szívemet." Dzsafár így felelt: "Igazhivők fejedelme, van egy barátom, a perzsa Ali, az tud meséket, históriákat; felüdíti a lelket, minden bánatot elkerget." - "Hívd ide" - szólt a kalifa. Dzsafár azt felelte: "Hallom és engedelmeskedem" - és eltávozott megkeresni a perzsát; a barátjáért küldött, és mikor Ali eljött, azt mondta neki: "Engedelmeskedj a kalifa hívásának." - "Hallom és engedelmeskedem" - felelte az, és elment Dzsafárral a kalifához.

Amikor megjelent színe előtt, és a kalifa megengedte, hogy leüljön, leült. A kalifa most így szólt hozzá: "Ali, szorongást érzek a szívemben ma éjjel. Hallottam, hogy tudsz mindenféle mesét és históriát; szeretnék hát tőled valamit hallani, ami gondjaimat elűzi és lelkemet felderíti." - "Igazhivők fejedelme - szólt a perzsa -, meséljek olyan dolgot, amit szememmel láttam, vagy olyat, amit fülemmel hallottam?" - "Mesélj valamit, amit magad tapasztaltál" - felelte a kalifa, mire Ali így szólt: "Hallom és engedelmeskedem. Halld meg hát, ó, igazhivők fejedelme, hogy valamikor, a múlt években, elutaztam Bagdádból, az én városomból. Volt velem egy legényem, szép tarisznyámat vitte. Beértünk egy városba, és javában vettem-adtam a portékákat, amikor egyszerre csak nekem támad egy erőszakos, izgága, kurd ember, elveszi a tarisznyámat, és azt mondja, hogy ez a tarisznya és minden, ami benne van, az övé.

Elkezdtem kiabálni: »Hej, igazhitű emberek! Gaz támadás, segítsetek!« Az emberek mind azt mondták: »Eredj el vele tüstént a kádihoz, majd rendet teremt az ítélet, amit a kádi hoz.« Elmentünk hát a bíró elé; kijelentettem, hogy bele fogok nyugodni az ítéletébe, és amikor ott voltunk, és színe előtt álltunk, a kádi megkérdezte: »Milyen ügyben jöttetek, mi a vita köztetek?« Azt feleltem: »Mi egymással perben állunk, bölcs eszedre apellálunk.« - »Melyiktek a panaszos?« - kérdezte a bíró. Ekkor előlépett a kurd, és így szólt: »Alláh adjon erőt urunknak, a kádinak! Ez a tarisznya az én tarisznyám, ami benne van, az mind az enyém. Elvesztettem és ennél az embernél találtam meg.« - »És mikor veszítetted el?« - kérdezte a kádi. »Tegnap - felelte az -, és egész éjjel nem tudtam aludni, úgy bántott a dolog.« - »Ha felismered, hogy a tied - folytatta a kádi -, írd le nekem, mi van benne.« A kurd így felelt: »Ebben a tarisznyában van két ezüst tok ajakírnak, kohl a szemre, kenőzsírnak; kéztörlőbe csomagolva pohár, gyertya, sátorponyva; két pohár, tányér, kanál, párna, vödör, bőrlap, tál; kormos katlan, kancsó kettő, tűzőtűből tizenkettő; merőkanál minden léhez, iszák annak, aki éhez; macskák, szukák, ködmön, csajka, nyereg, bunda háromfajta; tarka tehén kis borjával, öreg kecske gidájával, anyabirka báránykával, tevecsődör, tevekanca, mindegyikből két-két fajta; bivalybika, tehenével, hímoroszlán két nősténnyel, egypár matrac, két kerevet, három szoba, egy emelet, nagy terem, kétajtós konyha - mind benne van tarsolyomba!

Hozzá még egy csomó kurd ember, aki mind tanúsíthatja, hogy a tarisznya az enyém!« Most a kádi hozzám fordult: »És te, ez meg ez: mit szólsz?« Én előléptem, igazhivők fejedelme, a kurdnak szavaitól egészen elképedtem, és így feleltem: »Alláh magasztosítsa fel urunkat, a kádit! Az én tarisznyámban nincs egyéb, mint egy romos kis lak meg egy nagy lak, amin nincsen ajtó, ablak; kiskutyának kalyibája, kisgyerekek iskolája, kockát játszó emberek, sátorfák és kötelek, szép városok: Baszra, Bagdád, kastély, melynek ura Saddád; kovácskohók, halászhálók, bot meg cölöp; fiúk, lányok, címeres mákvirágok ezrével is tanúsítják, hogy az enyém ez az iszák!« Mikor a kurd ezeket a szavakat hallotta, keservesen sírt-zokogott, és azt mondta: »Ó, mi urunk, kádi, az én zsákom híres-neves, tartalma közismeretes. Van benne kastély meg vár, dúvad meg darumadár, urak, emberek sakk mellett, kanca, mely két csikót ellett, egy csődör két telivérrel, két alabárd hosszú nyéllel, egy oroszlán, egy nyulacska, egy város és két falucska, két kerítő meg egy rima, két csibész, egy szodomita, egy vak ember meg két néma, egy púpos, két sánta-béna, egy presbiter, két diákon, van egy püspököm, két papom, egy kádim és két tanúm az igazságra, hogy a zsák nem az ő zsákja!« A kádi most hozzám fordult: »És te mit szólsz, Ali?« Engem, igazhivők fejedelme, elfogott a méreg, a kádi elé álltam, és így beszéltem: »Alláh erősítse meg urunkat, a kádit! Ebben az én tarisznyámban páncél, kard meg fegyvertár van, vannak öklelő kosok, egy nyáj, benne birka sok; ezer ugató kutya, fügefa meg almafa, jóillatú fűszerszámok, kert, szőlőhegy és virágok, messzenyúló rónaságok, szobor-, festményremekek, palackok meg serlegek, táncos rabnők, ünnepségek, zűrzavar, lármás vendégek; mulatozás, lagzi, nász; egypár szerencsevadász; kardos-lándzsás rablóbanda útban hajnali kalandra, jó barátok sok pajtással, bizalmasok sok hű társsal, jó pár börtöntöltelék, boros cimbora elég; lant, furulya, lobogó, szép menyasszony, ragyogó; száz fiú, sok dalos lány, különféle, mindahány: öt jött Abesszíniából, három messze Indiából, hetven pedig Perzsiából: van közöttük húsz görög, százával kurd, grúz, török; Tigris és Eufrát folyam; oszlopváros: szép Iram; gyújtóacél, kovakő, selyemfiú és kerítő; istállók és versenyterek, fürdőházak és mecsetek, egy fadarab meg szegek, fuvolás néger gyerek, építész és asztalos, karavánfő, százados, egy nagy fejedelmi székhely, húsz láda, finom kelmével; elemózsiás raktár, százezer aranydinár, két város: Kufa Anbár; Gaza, Aszkalon meg egy vár, amelynek ura Nusirván, Dámiett és Asszuán, még egy ország azután; fejedelme Szolimán, benne van Vádi Numán, határában Khoraszán, Balkh s a híres Iszfahán, fél India, fél Szudán. Aztán még - Alláh hosszabbítsa meg életét a mi urunknak, a kádinak! - gúnya, kelme is van benne, nagy borotva jól kifenve: kádinak is nekimenne!

Neki is megy az állának, véget vet szép szakállának, ha nem félti az életét, s nem úgy mondja ítéletét, hogy bármit mond ez a svihák, mégiscsak enyém az iszák!« Mikor a kádi ezeket a szavakat hallotta, egészen megzavarodott az esze, és ezt mondta: »Látom, gézengúzok vagytok, hitetlen eretnek latrok; kádit, törvényt gúnyoljátok, büntetésnek fittyet hánytok. Beszédetek badar, hülye, mit nem vesz be ember füle, ily mesét, csoda-bolondot, ember szája még nem mondott. Alláhra, Kínától Umm Ghéilán fájáig, Perzsiától nagy Szudánig, Vádi Numántól Khoraszánig nem hallotta senki-lélek, amit ti itten beszéltek; ilyen kusza história, hogy higgye az emberfia? Tán tenger ez a tarisznya, nincs feneke, vége-hossza? Ítéletnap, hol összegyűl az emberek jója-rossza?« És megparancsolta a kádi, hogy nyissam ki a tarisznyát; kinyitottam: hát volt benne egy darab kenyér, egy citrom, sajt és olajbogyó. Aztán fogtam a tarisznyát, odavágtam a kurd elé, és elmentem utamra." Mikor a kalifa a perzsa Ali meséjét hallotta, úgy nevetett, hogy majd hanyatt vágódott, és Alit gazdagon megjutalmazta.

Azt mesélik, hogy Hátim et-Táit[30] egy hegy csúcsán temették el, sírjára két kőteknőt állítottak, zilált hajú leányokat ábrázoló szobrokkal. A hegy alatt egy patak folyt, és amikor az utazók ott tábort ütöttek, egész éjjel, estétől reggelig, hangos jajveszékelést hallottak, de reggelre nem találtak ott mást, mint a kőből faragott leányokat. Egyszer Dhú el-Kurá, Himjár királya, elhagyta törzsét, tábort ütött abban a völgyben, és ott éjszakázott. Mikor a sír közelébe ért, ő is hallotta a panaszhangokat. Megkérdezte: "Micsoda jajveszékelés ez a hegy csúcsán?" Azt felelték neki: "Itt van Hátim et-Tái sírja, két kőteknő és zilált hajú leányok kőszobra díszíti.

Mindenki, aki ebben a völgyben éjszakázik, hallja ezt a jajveszékelést és sírás-rívást." Ekkor Dhú el-Kurá tréfásan odakiáltott a sírhoz: "Hátim, mi ma éjjel a te vendégeid leszünk; szörnyen éhesek vagyunk máris!" Ezzel lefeküdt, de egyszerre csak felriadt álmából, és kiáltozni kezdett: "Arabok! Segítség! Nézzetek a tevém után!" Az emberek elősiettek, és látták, hogy a király hátas tevéje a földön fetreng. Levágták, húsát megsütötték és megették. Aztán megkérdezték a királyt, mi történt. Ő így felelt: "Mikor álomra hunytam szememet, hirtelen megjelent előttem Hátim et-Tái kivont karddal, és azt mondta nekem: »Olyan időben jöttél hozzám vendégségbe, amikor semmim sincs.« Aztán a tevémet megsebezte kardjával. Ha nem vágtátok volna le, kimúlt volna." Reggelre kelve Dhú el-Kurá felült egyik társának tevéjére, a teve gazdáját meg maga mögé ültette. Déltájban egy emberrel találkoztak, aki tevén ült, és egy másik tevét vezetett kötőfékjénél fogva.

Megkérdezték tőle: "Ki vagy?" Így felelt: "Én Adí vagyok, Hátim et-Tái fia. És melyik - folytatta - Dhú el-Kurá, Himjár fejedelme?" - "Ez itt" - mutattak rá. Ekkor Adí így szólt a fejedelemhez: "Ülj fel erre a tevére a magadé helyett, mert apám a tiedet leölte a te kedvedért." - "Kitől tudod ezt?" - kérdezte Dhú el-Kurá. Adí így felelt: "Apám ma éjjel megjelent álmomban, és azt mondta: »Halld, Adí, Himjár királya, Dhú el-Kurá vendégségbe jött hozzám. Én az ő tevéjét öltem le számára, te adj neki hát egy másik tevét, hogy legyen min nyargalnia. Énnekem semmim sincs.«" Dhú el-Kurá átvette a tevét, és csodálattal gondolt Hátim et-Tái-ra, aki halála után is bebizonyítja nemes lelkű vendégszeretetét.

Egy tökfilkó szamarat vezetett maga után kötőféken. Két tolvaj meglátta, és az egyik odaszólt cimborájának: "Én ezt a szamarat elveszem tőle." - "Hogy bírod elvenni?" - "Gyere velem és meglátod." A cimbora vele ment, a csirkefogó pedig odaosont a szamárhoz, levette fejéről a kötőféket, a maga nyakába akasztotta, a szamarat társára bízta, és a tökfilkó után baktatott. Amikor cimborája eltűnt a szamárral, megállt. A tökfilkó ráncigálta, de ő meg se moccant, úgyhogy az hátrafordult, és mikor a szamár helyett egy embert látott, kötőfékkel a nyakán, megkérdezte: "Ki vagy te?" A gazfickó így felelt: "Én a te szamarad vagyok; csodálatos az én történetem: volt egy anyám, erényes öreg nő; egyszer részegen jöttem haza.

Ő csak ennyit mondott: »Édes fiam, bár éreznél bűnbánatot Alláh előtt - magasztaltassék a neve! - a te nagy bűnöd miatt!« De én fogtam egy botot és elvertem. Ekkor átkot mondott fejemre, és íme: Alláh - magasztaltassék a neve! - szamárrá változtatott, és a te birtokodba juttatott a mai napig. Ma, úgy látszik, eszébe jutottam anyámnak, imádkozott értem, és Alláh visszaadta előbbi alakomat." A tökfilkó felkiáltott: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a magasztos és fenséges Alláh kezében! Alláhra kérlek, testvérem, bocsásd meg nekem, amit ellened elkövettem, hogy nyargaltam rajtad, és egyéb munkát végeztettem veled." Ezzel útjára engedte a csirkefogót, ő maga pedig hazament, az ijedelemtől és a szomorúságtól egészen kábultan. Felesége megkérdezte: "Mért vagy olyan levert, és hol van a szamár?"

Ekkor elmondott mindent a feleségének, aki felkiáltott: "Jaj, hogy megver majd érte Alláh - magasztaltassék a neve! -, hogyan is dolgoztathattuk annyi időn át Ádámnak egy fiát!" És szorgalmasan osztogatta az alamizsnát, és buzgón imádkozott Alláhhoz bocsánatért. Férje pedig hosszú időn át munka nélkül maradt. Végre a felesége rászólt: "Meddig fogsz még itthon lebzselni dolog nélkül? Menj a piacra, végy egy szamarat, hogy dolgozhass vele." Az ember kiment a piacra, hát az eladásra kínált állatok közt meglátta a régi szamarát. Mikor felismerte, odament hozzá, és ezt súgta a fülébe: "Jaj neked, te szerencsétlen! Megint berúgtál, és megütötted anyádat! Alláhra, én többet meg nem veszlek!" Ezzel otthagyta, és elment útjára.

Huszein ibn ar-Reiján, a sarif meséli, hogy az igazhivők fejedelme, Omar ibn el-Khattáb, egy nap népe közt ült, és igazságot osztott alattvalóinak, körülötte legkiválóbb és legelőkelőbb baráti tanácsadói, mikor egyszerre egy fiatalember jelent meg előtte, szemrevaló, csinos legény, tiszta ruha szép termetén. Két szép ifjú fogta erősen, és vonszolta az igazhivők fejedelme, Omar ibn el-Khattáb elé. Az igazhivők fejedelme jól megszemlélte ezeket is, amazt is, megparancsolta a kettőnek, bocsássák el az ifjút, aztán azt mondta, jöjjenek közelebb, és megkérdezte tőlük, mi bajuk van azzal a fiatalemberrel. Ők így feleltek: "Igazhivők fejedelme, egy apánk-anyánk van nekünk, egy a hitünk, egy a vérünk. Apánk bölcsességben, tanácsadásban kivált, mint seikh a törzseknél nagy becsületben állt. Alantas dolgokon felül állott lénye, közismert volt szerte sok szép erénye. Úgy nevelt fel minket jó atyánk, míg felnőttünk, jóságát sugározta ránk. Ő volt a legjobb, legnemesebb lélek, méltó példaképe költőnk énekének: Megkérdeztek: "Abu 'l-Szakr Seibánnak törzséből fakad?" "Nem - mondtam én -, mert Seibán az, ki Abu 'l-Szakrból szakadt!" Nem egy atyát fiának fénye sugároz be a nép előtt: Így volt ez rég Adnánnal is, naggyá Mohammed tette őt.* Nos hát, apánk egy nap - az érett gyümölcsök miatt, meg hogy sétáljon egyet - kiment a kertjébe. Ekkor érte őt a halál, aki mindenkit megtalál - lásd ezt az istentelent!-, ő a gyilkosa, Alláh ne irgalmazzon neki soha!

Most eljöttünk e bűnre megtorlásod kérni, kegyeskedj Alláh parancsa szerint a büntetést kimérni!" Omar pedig szörnyű tekintetet vetett az ifjúra, és így szólt hozzá: "Ez ifjak ajkáról elhangzott a vád, most halljuk a választ, te is nyisd ki szád!" Az ifjúban szilárd volt a szív és az elme, erős volt lelke, és merész a nyelve, csüggedés köpenyét hamar elvetette, félelem köntösét tüstént félretette. Az ajka felolvadt nyugodt mosolyban, szép szavakkal a kalifát üdvözölte nyomban, aztán ékes szóval ezt mondta el sorban: "Alláhra, ó, igazhivők ura, amit ők beszéltek, tudomásul vettem, színigazság minden, bevallom a tettem. Ahogy ők mondták, úgy volt az eset; ahogy Alláh elrendelte, minden úgy esett. Most elmesélem neked történetemet, a többi a te dolgod. Tudd meg, ó, igazhivők fejedelme, telivér arabok sarja áll előtted, akik legnemesebb fiai a földnek. Sivatagban töltöttem gyerekkorom, sátrak alatt, míg csak törzsemre rossz esztendők átka nem szakadt. Ekkor a család fölkerekedett, s gyerekével, holmijával elérte e helyet. Amint jártam-keltem utcán-téren-kerten, az ő kertjüknek hosszában vitt séta közben a lábam. Velem voltak tevéim is, szépek, becsesek; élükön a tevecsődör, a legbecsesebb, nemes volt vérre és alakra, bő ivadéknak büszke apja. Kancái közt, ha kiáll, akár egy koronás király. Egyszerre csak az egyik nőstény teve elfutott ez ifjak kertje fele, onnan egy falomb a falon átborult, hát az én tevém mohón utánanyúlt. Szaladtam, hogy elkergessem, hát egyszerre, uramisten! - ott termett egy öregember, dühödten szikrázó szemmel, oroszlánok haragjában, remegett minden tagjában, s ahogy ott állt egymagában a kertfalnak ajtajában: felkapott egy jó nagy követ, s megdobta a csődörömet.

A kő kényes helyet talált: tüstént ráhozta a halált. Lerogyott, már láttam: vége, haragomban lánggal égve, a követ rá visszadobtam, eltaláltam, meghalt nyomban. Visszaszállt rá a végzete, önfegyvere végzett vele. Fájdalmában még jajgatott egy nagyot, amint a kő érte, aztán elhallgatott. Én rohantam, vitt a lábam, a két ifjú meg utánam, utolértek és lefogtak, most pedig elébed hoztak." Omar - a magasztos Alláh árassza ki rá kegyelmét - erre így szólt: "Mindent beismertél, amit tenni mertél, de nem segíthetek rajtad! Nem menekül tőlem ember, ez a törvény: büntetnem kell!" "Hallom - felelt az ifjú -, és meghajlok az imám ítélete és az iszlám törvénye előtt. De mielőtt elítéltek, hadd mondjak el annyit, kérlek, hogy kisöcsémet kettőnk atyja - öreg volt már - árván hagyta. Pénzt is hagyott örökségül szépen, aranyat, ezüstöt tenger bőségében. Az egészet énrám bízta, tanúságul Alláht hívta, és így szólt hozzám: »Öcséd tulajdonát tedd el, vigyázz reá becsülettel.« Fogtam hát a pénzt, elástam, hogy hová, arról senki se tud a föld kerekén, csak én. Ha tehát engem most kivégeztetsz, a pénz elvész, és ennek te leszel az oka; a gyerek majd tőled kéri számon, amikor Alláh elé kerülsz a másvilágon. De ha kapok három napot, a gyereknek gyámot adok, itt leszek a határnapon, tartozásomat megadom, kezest hagyok nálad." Az igazhivők fejedelme egy időre elgondolkozva hajtotta le a fejét, aztán végignézett a jelenlevőkön és megkérdezte: "Ki lesz kezességem érte, hogy biztos a visszatérte?" Az ifjú megnézte minden jelenlevőnek arcát, és végül rámutatott Abu Dharr-ra, és azt mondta: "Ő lesz biztosítékom és kezesem." Ekkor Omar - a magasztos Alláh ragyogjon rá! - így szólt: "Abu Dharr! Figyeltél e beszédekre?

Hallottad és kezeskedsz-e, hogy ez ifjú, ahogy monda, visszajön s nem tart bolonddá?" - "Igen, ó igazhivők fejedelme - válaszolta az -, kezeskedem, Alláh kardja, színed előtt, hogy visszajön, ha jő a napja!" Omar most beleegyezett a haladékba, és engedélyt adott az ifjúnak a távozásra. Mikor a határidő végére járt, a nap eljárt, majdnem lejárt, az ifjú még mindig nem jelent meg a gyűlésteremben, ahol a kalifa már ott ült, és társai körülvették, mint csillagok a holdat. Ott volt Abu Dharr is meg a panaszosok, akik számon kérték tőle: "Ó, Abu Dharr, mi van adósunkkal? Hogy is jönne vissza, ha egyszer megugorhatott? De mi nem mozdulunk el innen, amíg nem álltunk vérbosszút." Abu Dharr így felelt: "Amily igaz fölöttünk az ég, ha letelt a három napos haladék és az ifjú nem tér vissza, kezességem rám üt vissza, az imámnak adom magam, elvághatjátok a nyakam!" Ekkor Omar - Alláh kegye ragyogjon rá! - így szólt: "Alláhra, az iszlám törvényét Abu Dharron hajtom végre, ha az ifjú nem jön végre!" A jelenlevők szeméből könny patakzott, a közönség soraiban sóhaj hallatszott. Majd nagy zaj kerekedett. A próféta társainak nagyjai kérték a két ifjút, legyen elég apjuk haláláért a pénzváltság, hogy ezzel a nép háláját is megváltsák. De ezek hajthatatlanok voltak, a vérbosszú végrehajtását követelték. Amíg a tömeg kavargott-zavargott, és jajveszékelve siratta Abu Dharrt, egyszerre csak meglátják az ifjút, amint az embertömegen át utat törve oda tart. Az imámot a legékesebb szalámmal köszönti, míg az örömnek sugara egész arcát elönti, körötte ragyogott az izzadság gyöngykoszorúja. Így szólt: "A gyermeket anyja bátyjaihoz vittem, ami rá tartozik, mind felfedtem itten; a pénz dolgába őket beavattam, a kincset hol keressék, nekik megmutattam. Forró déli hőség nem csüggeszthetett el, hogy megtartsam szavam nemes becsülettel." Az emberek elámultak igazlelkű becsületességén, halálmegvető áldozatkészségén és rettenthetetlenségén. Az egyik azt mondta neki: "Nemes lelkű ifjú, ura vagy szavadnak, becsületet szerzel házadnak s magadnak!" - Az ifjú így felelt: "Nem tudjátok-e, hogy a halál elől, ha eljön az órája, nem menekül senki? Én megtartottam szavamat, hogy ne mondhassák, az emberekből kihalt a tisztesség." - Abu Dharr meg így szólt a kalifához: "Igazhivők fejedelme, én kezességet vállaltam ezért az ifjúért, pedig azt sem tudtam, melyik törzsből jött, és azelőtt sohasem láttam.

De amikor minden jelenlevő közül rám esett választása, és azt mondta: ő lesz a biztosítékom és kezességem - nem tartottam volna helyénvalónak, hogy visszautasítsam, becsületérzésem tiltotta volna, hogy cserbenhagyjam. Segítsünk máson, ezt kívánja az emberség, és olyan szó ne essék, hogy már kipusztult a tisztesség." Most a két ifjú szólalt meg: "Igazhivők fejedelme, mi odaajándékozzuk apánk vérét ennek az ifjúnak, aki becsülettel eljött, és lett a búból vigasság, hogy az emberek ne mondhassák, kihalt a jóság, igazság!" Az imám is nagyon örült, hogy a megengesztelés sikerült, mert a becsületes, szavatartó ifjú tisztességgel előkerült; magasztalta Abu Dharr fennkölt lelkét, amely őt minden társa fölé emelte, és dicsérte a két ifjút elhatározásáért, hogy jósággal intézzék el panaszukat, dicsérte, és köszönetet mondott érte, és a költő szavait idézte: Ki mással jót cselekszik, jutalmat érdemel, A tett Alláh elé jut, utján nem téved el!* Aztán felajánlotta nekik, hogy megfizeti apjukért a vérdíjat a kincstárból, de ők azt mondták, már megbocsátottak neki, hogy a kegyes és magasztos Alláh arculatát majd meglássák - és akinek ez a lelke vágya, annak jótettét ne érje haszonlesés vádja!

Dzsafár el-Barmaki egy éjjel együtt borozott ar-Rasíddal. Ar-Rasíd így szólt hozzá: "Te, Dzsafár, én úgy hallottam, hogy egy ilyen meg ilyen nevű rabnőt vásároltál. Már régen fenem rá a fogamat, kedvessége és szépsége szívemet rég megigézte. Add el nekem." - "Nem adom el, ó, igazhivők fejedelme" - felelte Dzsafár. "Akkor add ajándékba." - "Nem ajándékozom el." - "Háromszor is elválok Zubeidától, ha nem adod el vagy nem ajándékozod nekem" - esküdött a kalifa. "Én meg váljak el háromszor a feleségemtől, ha eladom" - felelte Dzsafár. Mikor aztán kijózanodtak mámorukból, akkor látták, hogy milyen nehéz esetbe bonyolódtak, amiből nem találnak kivezető utat. Ekkor azt mondta Harún ar-Rasíd: "Az ilyen nehéz esetben csak Abu Júszufhoz kell fordulni." Érte küldött hát, de már éjfél volt, és mikor a küldönc odaérkezett,

Abu Júszuf ijedten ugrott fel, és azt mondta magában: "Nem hívhatnának ilyen késő éjjel, ha nem valami iszlámot illető fontos kérdésről volna szó." Aztán sietve ment ki, felült öszvérére, a legényének pedig odaszólt: "Vidd magaddal az abrakzsákot, hátha még nem lakott jól az öszvér. Ha megérkeztünk a palotába, akaszd megint a nyakába, hadd egye meg, ami még megmaradt benne, amíg megint kijövök, ha ugyan még ma éjjelig nem fogyasztotta el az abrakját." - "Hallom és engedelmeskedem" - felelte a legény. Mikor Abu Júszuf belépett a kalifához, ez elébe ment, leültette maga mellé kerevetére, ahová soha más nem ülhet le, és azt mondta neki: "Azért hívattunk téged ilyen késői időben, mert erről meg erről az igen fontos ügyről van szó, és nem tudjuk sehogy se megoldani." Abu Júszuf így felelt: "Ó, igazhivők fejedelme, a dolog a lehető legegyszerűbb." Aztán Dzsafárhoz fordult: "Dzsafár, az egyik felét add el az igazhivők fejedelmének, és a másik felét ajándékozd neki. Akkor egyiktek sem szegte meg az esküjét." Nagyon megörült ennek az igazhivők fejedelme, és mindketten úgy tettek, ahogy Abu Júszuf javasolta. Harún ar-Rasíd most megparancsolta, hogy azonnal hívják el a rabnőt, mert igen gyötri a vágy utána.

Mikor a rableány megjelent, a kalifa így szólt Abu Júszuf kádihoz: "Én most mindjárt ágyamba akarom vinni, nincs türelmem várni, amíg a törvényes határidő letelik. Mit lehet itt tenni?" Abu Júszuf így felelt: "Hozzanak ide valakit az igazhivők fejedelmének mamlúkjai közül, akik még nincsenek felszabadítva." Elhozták a mamlúkot, és ekkor azt mondta Abu Júszuf: "Engedd meg, hogy összeházasítsam őt a leánnyal. Aztán rögtön váljon el tőle, mielőtt elhálna vele: akkor nem kell betartani a megtartóztatás idejét." Ez a döntés még jobban tetszett Harún ar-Rasídnak, mint az előbbi. Mikor a mamlúk megjelent, azt mondta a kalifa a kádinak: "Megengedem, hogy a házasságot megkösd közöttük." A kádi elvégezte a házassági szertartást a mamlúk beleegyezésével. Most megint azt mondta a kádi: "Válj el tőle, és kapsz száz dinárt." De a mamlúk azt felelte: "Azt nem teszem!" A kádi addig kínált egyre többet, és ő addig vonakodott, míg végre ezer dinárt ígértek neki. Ekkor azt kérdezte a mamlúk: "Kitől függ a válás: tőlem vagy az igazhivők fejedelmétől?" - "Tőled" - felelte a kádi. "Alláhra - mondta erre a mamlúk -, akkor nem teszem soha." Nagyon feldühödött most az igazhivők fejedelme és megkérdezte: "Mit lehet itt tenni, Abu Júszuf?" Abu Júszuf, a kádi így felelt: "Ne nyugtalankodjál, ó igazhivők fejedelme, a dolog nagyon könnyű: tedd ezt a mamlúkot a leány tulajdonává." - "A leánynak adományozom" - szólt erre a kalifa. A kádi pedig így szólt a leányhoz: "Mondd, hogy elfogadod." - "Elfogadom." - mondta a leány, és a kádi akkor kijelentette: "Kimondom köztük a válást, mert a férj a felesége tulajdonává lett, tehát a házasságlevél érvénytelen."

Az igazhivők fejedelme felugrott helyéből, és így kiáltott fel: "Csak az ilyen ember legyen kádi, és az én korszakomban!" És hozatott néhány tál aranyat, Abu Júszuf elé öntötte, és megkérdezte tőle, van-e valami nála, amibe az aranyat beleteheti. A kádinak eszébe jutott az öszvér abrakos zsákja, azt elhozatta, megtöltötte az arannyal, aztán fogta és elment vele haza. Másnap reggel azt mondta barátainak: "Sem a lelki, sem a világi javakhoz nincs könnyebb, sem rövidebb út, mint a tudomány útja. Lám, én ezt az óriási összeget azért kaptam, mert meg tudtam felelni két-három kérdésre." Te pedig, művelt olvasó, elmélkedjél ezen a kedves történeten, mert üdvös tanulságokat tartalmaz. Amilyen a vezír viselkedése Harún ar-Rasíddal szemben, a kalifa bölcsessége és a kádi végtelen nagy okossága - a magasztos Alláh vegye irgalmába mindháromnak lelkét!

Harún ar-Rasíd, az igazhivők fejedelme, egy éjjel izgatott és álmatlan volt, elhívatta vezírjét, Dzsafárt, Jahjá el-Barmaki fiát, és azt mondta neki: "Álmatlan vagyok, szorongás fogott el, nem tudom, mit tegyek." Ott állt eunuchja, Maszrúr is, és elnevette magát. A kalifa megkérdezte: "Mit nevetsz? Azért, mert engem semmibe veszel, vagy pedig elment az eszed?" Maszrúr így felelt: "Igazhivők fejedelme, esküszöm a próféták nagyjára, akinek a sarja vagy, hogy nem szándékosan történt. De tegnap, mikor elmentem a palotádból, hogy járjak egyet, és a Tigris partjához értem, nagy néptömeget láttam; megálltam, hát egy ember nevetteti ott a népet. Úgy hívják, hogy Ibn el-Káribi. Most jutott eszembe valami, amit mondott, és azon nevettem. Bocsásd meg, ó igazhivők fejedelme." Ekkor a kalifa azt mondta: "Hozd elém azonnal azt az embert." Maszrúr sietve ment, amíg meg nem találta Ibn el-Káribit. "Engedelmeskedjél a kalifa hívó parancsának." - "Hallom és engedelmeskedem" - szólt Ibn el-Káribi. "De - folytatta Maszrúr - azzal a feltétellel viszlek hozzá, hogy akármit kapsz, annak háromnegyed részét nekem adod, a többi a tied lehet." - "Nem - vetette ellen Ibn el-Káribi -, legyen a fele a tied, a fele az enyém." De Maszrúr makacskodott: "Nem!" - "Hát akkor legyen egyharmada az enyém, kétharmada a tied." Hosszas huzakodás után Maszrúr végre elfogadta ezt a feltételt. Felkerekedett hát Ibn el-Káribi, és elment Maszrúrral. Mikor megjelent az igazhivők fejedelménél, a kalifáknak járó üdvözlés után megállt előtte.

Az igazhivők fejedelme így szólt hozzá: "Ha nem fogsz megnevettetni, hármat verek rád ezzel a bőrzacskóval." Ibn el-Káribi így szólt magában: "Három ütés ezzel a bőrzacskóval nem nagy dolog, ha ostorcsapás se szokott fájni nekem." Mert azt hitte, hogy a kis zsák üres. Mesélt aztán olyan dolgokat, amelyek a feldühödtet is megnevettethették, mindenféle tréfát, mókát, de az igazhivők fejedelme nem nevetett, még csak el se mosolyodott. Ibn el-Káribi igen elcsodálkozott rajta, zavarba jött, szurkolt, az igazhivők fejedelme pedig azt mondta neki: "Most megérdemled a verést." Elő is vette a bőrzacskót, de négy darab kő volt benne, mindegyik két fontot is nyomott. Az ütés Ibn el-Káribi nyakát érte; elordította magát, de eszébe jutott a Maszrúrral kötött egyezség, és azt mondta: "Bocsánat, ó, hivők fejedelme, engedj két szót szólnom!" - "Mondd, mit akarsz" - szólt a kalifa. "Maszrúr egy feltételt kötött ki - mondta -, és én megegyeztem vele abban, hogy akármit kapok a hivők fejedelmétől, egyharmadát megtarthatom, kétharmada az övé legyen. De csak hosszas alkudozás után érte be ennyivel. Most, hogy mást nem kaptam tőled, mint verést, és egy ütést már megkaptam, a másik kettő őt illeti meg. Nekem kijutott az én részem, itt van ő, igazhivők fejedelme, fizesd ki most, ami neki jár." Mikor az igazhivők fejedelme ezt meghallotta, majd hanyatt dűlt nevettében. Odahívta Maszrúrt, rávágott egyet, az nagyot kiáltott, és azt mondta: "Igazhivők fejedelme, megelégszem egyharmaddal, adj neki kétharmadot!" A kalifa jót nevetett rajtuk, és mindkettőnek ezer aranyat adatott. Azok pedig boldogan és elégedetten távoztak.

Úgy beszélik, ó, királya az időknek és ura minden esztendőknek, hogy Harún ar-Rasíd egy éjszakán, mint már oly sokszor, magához hívatta vezírét, Dzsafárt, és ezt mondta neki: "Kedvem volna lemenni a városba, és kikérdezgetni a köznépet feljebbvalóikról. Akikre panaszkodnak, azokat letesszük hivatalukról, akiket meg dicsérnek, azokat magas polcra emeljük." - "Hallom és engedelmeskedem" - szólt Dzsafár. Útnak indult hát a kalifa[28] Dzsafárral és Maszrúrral a városba, bejárták az utcákat és piacokat. Amint egy szűk utcába értek, egy vénséges vén emberrel találkoztak. Halászhálót és apró halakkal teli kosarat vitt a fején, kezében botot tartott, lassacskán ballagott előre, és közben ezeket a verseket mondta: Mondják: ragyog tudásod, akár a Hold az égen. De jaj, mit ér az ész, ha meg kell halnom éhen? Ha zálogba tennének - tudásomat meg engem, Hogy árán egy napi falat kenyérre teljen, Könyv, penna és tudás - ott visszadobnák nyomba, "Nem kell ez" - mondanák, vetnék szeméthalomba. Nyomornak bölcsességből eddig mi haszna vált?

Csak ínség látogatja a szegény asztalát, Még nyáron sincs kenyér a házában sehol, És téli öröme a parazsas-csupor. Az utcán minden eb dühödten ráugat, Csavargó is, ha látja, szór rá vad átkokat, Kinek könyvében a szegénység meg van írva, Annak jobb lenne, ha leszállna már a sírba. A kalifa a vers hallatára így szólt Dzsafárhoz: "Nézd ezt a szegény embert, és hallgasd meg a versét, ugyan nagy nyomorúság szól belőlük." Megszólította és megkérdezte tőle: "Ó, seikh, mi a mesterséged?" És a szegény ember ezt felelte: "Halász vagyok, uram, feleségemet, gyermekeimet kell eltartanom, és dél óta járok a munkám után. De Alláh még egy fillérnyi keresetet se juttatott nekem, hogy jóllakassam az enyéimet. Még zálogba sincs mit tennem, hogy vacsorát vehetnék a számukra; gyűlölöm az életemet, és kívánom a halált." Szólt a kalifa: "Mondd, eljönnél velünk a Tigris partjára, és kivetnéd hálódat a számomra? Akármi kerül beléje, száz aranyat adok érte." Az öreg megörült ezekre a szavakra, és felkiáltott: "Fejemre, így legyen! Visszamegyek veletek." És visszaindult velük a folyó felé, ott kivetette a hálóját, és várt egy ideig; amikor aztán bevonta a köteleket, és partra húzta a hálót, hát egy fedett ládát pillantott meg benne.

A kalifa szemügyre vette, és megpróbálta felemelni, de igen súlyosnak találta. Kétszáz dinárt adott hát a halásznak, és útjára küldte; Maszrúr pedig Dzsafár segítségével elcipelte a ládát a palotába, a kalifa kíséretében és gyertyákat gyújtott. És Dzsafár meg Maszrúr felfeszítették a ládát, és benne pálmalevelekből font kosarat találtak, az meg vörös gyapjúfonállal volt összekötözve. Fölvagdosták és egy szőnyeget találtak a kosárban, ezt kiemelték, alatta összehajtott női köpeny feküdt, azt is elvették. A láda fenekén pedig egy leányra leltek - szép volt, mint az olvasztott ezüst, de meggyilkolhatták és darabokra vágták. Amint a kalifa megpillantotta, felkiáltott: "Ó, jaj!" - és könnyei kicsordultak. Odafordult Dzsafárhoz, és ezt mondta: "Te kutya vezír, hát embereket gyilkolnak, folyóba hajigálnak a mi uralkodásunk alatt, hogy majd az ítélet napján a mi lelkiismeretünket terheljék? Alláhra, bosszút kell állnunk a leány gyilkosán; a legkínosabb halállal haljon meg!" És hozzátette: "Amilyen igaz, hogy Abbász fiaitól származunk, ha elébünk nem hozod azt, aki ezt a nőt megölte, hogy bosszút vegyünk rajta: felakasztatlak a palotám kapujára téged meg negyven embert a nemzetségedből." És a kalifa csak úgy lángolt haragjában. Dzsafár így szólt: "Adj három napi haladékot." - És a kalifa ezt felelte: "Megadom." Dzsafár gondterhesen indult hazafelé, és azt mondta magában: "Hogy találjam meg azt, aki ezt a leányt megölte, és hogy vigyem a kalifa elé? Ha másvalakit viszek elébe, mint a gyilkost, azt bűnömül rója fel; bizony, nem tudom, mitévő legyek."

És három napig otthon maradt; negyedik napon a kalifa elküldte érte egyik kamarását. Mikor a vezír a kalifa elé lépett, az megkérdezte tőle: "Hol a leány gyilkosa?" És Dzsafár így válaszolt: "Ó, igazhivők uralkodója, talán a rejtett titkok tudója vagyok én, hogy tudjam, ki volt, aki megölte?" De a kalifa nagyon felbőszült ezen a válaszon, és elrendelte, hogy akasszák fel a vezírt a palota kapuja elé. Hírnököt küldött ki, hogy városszerte kihirdesse: "Aki látni akarja, hogy feszítik keresztre Dzsafárt, a barmakidát, negyven barmakidával, a rokonaival meg sógoraival együtt, az jöjjön, és nézze meg!" És a nép csak úgy csődült a város minden részéből, hogy lássa, hogy feszítik keresztre Dzsafárt meg az atyafiságát, és senki sem tudta, miért. Eközben felállították az akasztófát, és Dzsafárnak meg a többieknek, halálra készen, alája kellett állnia. De amikor minden szem már csak a kalifa intését leste, és a tömeg siratta Dzsafárt és nemzetségét, lám: hirtelen egy ifjú furakodott át a sokadalmon, rajta díszes, finom ruha, arca szép, mint a fényes holdvilág, szeme éjsötét és csillogó, homloka, mint a tiszta tó, rózsapiros a két orcája, rajta az ifjú pehely szinte a csókot várja, azon meg a kicsi szépségfolt, akár egy morzsa ámbra volt. Odaállt a vezír elé és megszólalt: "Mentséget hozok számodra, ó, emírek vezíre és szegények támasza! Én vagyok a gyilkosa annak a nőnek, akit a ládában találtatok, engem akasszatok hát fel, és rajtam vegyetek bosszút!" Dzsafár az ifjú vallomásának hallatára boldog volt, hogy megmenekült a haláltól, de megesett a szíve a szép fiún. Miközben még beszéltek, íme, egyszerre egy aggastyán tört magának utat a tömegben, amíg Dzsafárhoz és az ifjúhoz nem ért: köszöntötte őket és megszólalt: "Megálljatok! Te, vezír és hatalmas úr, ne higgy az ifjú szavainak!

Mert bizony mondom, ezt a lányt nem gyilkolta meg senki más, mint én; tüstént toroljátok meg a halálát rajtam, mert ha ezt nem teszed meg, tanúskodom a mindenható Alláh színe előtt, hogy a fejedre szálljon a vére!" De az ifjú így szólt: "Ó, vezír, öreg ember ez, második gyerekkorát éli, és nem tudja, mit beszél. Én vagyok a gyilkos, hát rajtam állj bosszút." Most az öreg szólt: "Ó, fiam, fiatal vagy te, élvezned kell még az élet örömeit. De én már megvénültem, belefáradtam az életbe, és jóllaktam a világgal, életemet felajánlom váltságdíjul a tiedért meg a vezírért és negyven atyjafiáért. Senki más nem ölte meg a lányt, csak én; ezért Alláh legyen veled, ti meg siessetek, és akasszatok föl, mert nekem nem élet az élet, ha a leányé odavan." És a vezír elálmélkodott ezeken a különös dolgokon, és az ifjút meg az aggastyánt a kalifa elé vezette. Hétszer megcsókolta színe előtt a földet, és így szólt: "Ó, igazhitűek ura, itt hozom a leány gyilkosát!" - "Hol van?" - kérdezte a kalifa. Dzsafár így felelt: "Ez az ifjú azt mondja: »Én vagyok a gyilkos!« Ez az öreg azt mondja: »Nem igaz! Én vagyok a gyilkos!« És most itt állnak előtted mind a ketten." És a kalifa megnézte a vénembert meg az ifjút és megkérdezte: "Melyiktek ölte meg a leányt?" És az ifjú ezt felelte: "Senki más, csak én." Az öreg meg: "Bizony mondom, senki más nem ölte meg, csak én." Ekkor a kalifa ezt parancsolta Dzsafárnak: "Fogd őket, és akasztasd fel mind a kettőt!" Dzsafár azonban így válaszolt: "Mivel csak egyikük volt a gyilkos, csúnya igazságtalanság volna a másikat is felakasztani." Most felkiáltott az ifjú: "Arra, aki a mennyboltot alkotta, és a földet mint szőnyeget terítette alája: én vagyok az, aki a leányt megölte!" És leírta a gyilkosság módját, a kosarat, a köpenyt meg a szőnyeget, mindent, amit a kalifa a leány körül talált. A kalifa ekkor megbizonyosodott, hogy ez az ifjú a gyilkos; csodálkozott és megkérdezte: "Mi okból ölted meg azt a leányt ilyen gyalázatos módon? És miért vallottad be a gyilkosságot vallató-bot nélkül? És mi hozott ide, hogy fölajánld az életedet, és miért mondtad: »Álljatok érte rajtam bosszút?«" Az ifjú így felelt: "Tudd meg, ó, igazhivők ura, hogy ez az asszony az én feleségem volt és gyermekeim anyja, egyúttal unokatestvérem is, leánya a nagybátyámnak, ennek az öregnek, aki apám fivére. Mikor feleségül vettem, szűz volt, és Alláh általa három fiúgyermekkel áldott meg. Szeretett és szolgált engem, és én sem találtam benne semmi hibát, mert én is szívből szerettem. De ennek a hónapnak első napján súlyos betegségbe esett, és én orvosokat hívtam hozzá; de igen lassan haladt a gyógyulása. Mikor pedig azt akartam, hogy menjen el a fürdőbe, ő azt mondta: »Igen megkívántam valamit, mielőtt a fürdőbe mennék, erős vággyal vágyom rá.« Így szóltam hozzá: »Hallom és teljesítem. Mi a kívánságod?« Ő folytatta: »Olyan nagyon szeretnék egy almát, hogy szagolgassam, és kicsit harapdáljak belőle.« »Ha ezer kívánságod volna is - feleltem én -, azt is megpróbálnám mind teljesíteni.« És nyomban nekiindultam a városnak, kerestem almát, de nem találtam; pedig ha darabja akár egy aranyba került volna is, azt is megadtam volna érte. Elbúsultam, hazamentem, és az egész éjjelt gondok közt töltöttem. És amint hajnalodott, megint elmentem, körüljártam a kerteket, de sehol sem találtam almát.

Végre egy öreg kertésszel találkoztam, annál kérdezősködtem, ő meg ezt felelte: »Fiam, ez a gyümölcs ritkaság nálunk, és most sehol se találsz, ha csak az igazhivők urának a kertjeiben, Baszrában nem, ott a kertész a kalifa számára termel almát.« Hazatértem, leverten a balsikertől, de igen-igen szerettem feleségemet, és a szerelem arra ösztökélt, hogy utazzam el az almáért. Fölkészültem hát, és tizenöt napig voltam úton, oda és vissza, és hoztam neki három almát: három dinárért vettem a baszrai kertésztől. De amint beléptem a feleségemhez, és elébe tettem, nem volt öröme bennük, és csak otthagyta őket; mert a gyöngesége fokozódott, és láza megint emelkedett, és betegsége még tíz napig tartott, azután kezdett csak lábadozni. Akkor elmentem hazulról, és felkerestem üzletemet, ott ültem és adtam-vettem. Délfelé egy nagy darab, csúf rabszolga ment arra, kezében pedig a három alma egyikét tartotta, és játszott vele. Megszólítottam: »Honnan szerezted ezt az almát? Mert én is szeretnék ilyet venni.« Ő elnevette magát, és azt mondta: »A szeretőmtől kaptam. Egy ideig nem láttuk egymást, és amikor megint meglátogattam, betegen találtam, mellette meg három almát, ő pedig ezt mondta: "Az én mamlasz férjem-uram egyenesen Baszrába utazott értük, és három dinárért vette őket. Tőle kaptam ezt az almát."« Mikor a rabszolgának ezeket a szavait meghallottam, ó, igazhivők ura, fekete lett szemem előtt a világ, felkeltem, lezártam a boltomat, és a dühtől magamon kívül hazarohantam. Néztem az almákat, és mert a háromból csak kettőt találtam, megkérdeztem a feleségemet: »Ó, unokatestvérem, hol a harmadik alma?« És ő bágyadtan emelte fel a fejét, és így szólt: »Nem tudom, bátyám fia, hogy hova lett!« Ekkor meggyőződtem arról, hogy a rabszolga igazat mondott, fölkaptam egy kést, rátámadtam, mellére ugrottam, és szó nélkül átvágtam a nyakát. Aztán leütöttem a fejét, tagjait darabokra vágtam, köpenyébe és egy szőnyegtakaróba burkoltam, és az egészet sietősen összevarrtam, egy ládába tettem, azt bezártam, és felraktam egy öszvérre, és saját kezeimmel a Tigrisbe dobtam. Alláh legyen hát veled, ó, igazhitűek uralkodója, akassz fel, mert attól félek, hogy a feltámadás napján ő majd bosszúért kiált.

Mert senki sem látta, amikor bedobtam a folyóba, én meg hazamentem, és legidősebb fiamat sírva találtam, pedig semmit sem tudott arról, amit az anyjával tettem. Én megkérdeztem: »Miért sírsz, fiam?« Ő ezt felelte: »Elvettem az egyik almát, amelyik anyámnál volt, és lementem az utcára az öcsémmel játszani. Egyszerre csak egy vastag fekete rabszolga kikapta a kezemből, és azt mondta: "Honnan vetted ezt?" Megmondtam neki: "Apám utazott el érte, Baszrából hozta anyámnak - mert anyám beteg volt -, ezt az almát meg még másik kettőt, három dinárt fizetett értük." De ő nem is ügyelt arra, amit mondtam; másodszor meg harmadszor is kértem tőle az almát vissza, de ő megütött, megrúgott és odábbállt. Én meg féltem, hogy anyám megver az alma miatt, ezért öcsémmel kimentem a városba, és ott is maradtam estélig: még most is félek anyámtól, és Alláhra, ó, apám, ne szólj neki erről semmit, mert még megárthat az egészségének!« Amikor a gyerekem beszédét végighallgattam, megtudtam, hogy a rabszolga feleségemet gazul megrágalmazta, és tisztán láttam, hogy ártatlanul öltem meg. Keserves könnyeket sírtam; nemsokára eljött hozzám ez az öreg, apám fivére és feleségem apja, én elmondtam neki, mi történt. Mellém ült és sírt, és csak sírtunk tovább éjfélig. És öt nap óta mélységes fájdalommal gyászoljuk és siratjuk őt, aki ártatlanul halt meg. És mindennek a szerecsen rabszolga kieszelt hazugsága az oka. Így öltem meg én a feleségemet, és ezért apáid becsületére könyörgök neked, siess, ölj meg engem, és engeszteld ki őt halálommal, mert ezek után nem bírok tovább élni!"

A kalifa pedig elcsodálkozott ezeken a szavakon, és így szólt: "Alláhra, ez az ifjú menthető; nem öletem meg, csak azt az átkozott rabszolgát akasztatom fel, és olyan tettet akarok véghezvinni, hogy vigaszára szolgáljon a szorongatottaknak és szenvedőknek, és tetszésére legyen a legdicsőségesebb királynak." A kalifa Dzsafárhoz fordult, és ezt mondta neki: "Vezesd elém azt az átkozott rabszolgát, aki ennek a szerencsétlenségnek az egyetlen okozója; és ha három nap múlva nem hozod színem elé, a helyébe téged ölellek meg." Dzsafár sírva távozott, és így szólt: "Már két halál fenyegetett; végre is addig jár a korsó a kútra, míg eltörik. Nem használ nekem itt már sem ravaszság, sem okosság; de Ő, aki első ízben megmentette az életemet, megmentheti másodízben is. Alláhra, nem mozdulok ki a házból arra a három napra, ami még életemből hátra van, és az Igazság - dicsértessék tökéletessége! - művelje velem azt, amit jónak lát." Bezárkózott a házába, és ottmaradt három napig. A negyedik napon pedig elhívatta a kádikat meg a törvényes tanúkat, végrendeletet csinált, és sírva búcsúzkodott gyermekeitől. És csakhamar belépett hozzá a kalifa hírnöke, és ezt mondta neki: "Az igazhivők ura szörnyű haragra lobbant, érted küldött, és esküdözik, hogy ha a rabszolga elő nem kerül, nem múlik el ez a nap anélkül, hogy téged az akasztófán ne lásson." Mikor Dzsafár ezt meghallotta, sírva fakadt, és gyermekei, rabszolgái meg egész házanépe vele sírt. És amikor mindnyájan elbúcsúztak tőle, csak még a legkisebb lánya volt hátra, attól is el akart búcsúzni; mert ezt a kislányt, aki igen szép gyerek volt, szebb, mint az összes többi gyereke, igen szerette. Kebléhez szorította, csókolgatta, és sűrűn hullott a könnye, hogy el kell válnia tőle. Amint magához szorította, a gyerek ruhája alatt, a mellén, valami gömbölyűséget érzett és megkérdezte: "Ó, kislányom, mi van a mellső zsebedben?" - "Ó, apám - felelte a kislány -, egy alma van ott, urunknak, a kalifának a neve van rajta. Raihan, a rabszolgánk hozta négy nap előtt, először nem akarta nekem adni, de aztán két dinárért ideadta." Amint Dzsafár a rabszolgáról meg az almáról hallott, megörült, és benyúlt a gyereke ruhájának mellső hajtásába, előhúzta az almát, megismerte, és nagy boldogan így szólt: "Ó, te mindig jelenlevő; te gondok elűzője!" És megparancsolta, hozzák elébe a rabszolgát.

Rárivallt: "Te, Raihan! Honnan szerezted azt az almát?" - "Alláhra, ó, uram - felelte az -, a hazugság egyszer-egyszer segít az emberen, de van úgy is, hogy igazság segít rajta, méghozzá derekasan és mindig újból. Nem a te palotádból loptam ezt az almát, sem az igazhivők urának kertjeiből. Öt napja, amint a város egyik utcáján jártam, játszó gyerekekre akadtam, és az egyiknek a kezében volt ez az alma. Én kikaptam a kezéből, rávertem a gyerekre, az meg elsírta magát és fölkiáltott: »Ó, fiatalember, az anyámé ez az alma, ő pedig beteg. Mondta apámnak, hogy milyen nagyon megkívánt egy almát, erre apám elutazott Baszrába, és három aranyért három almát vett neki. Az egyik almát elcsentem, hogy játsszam vele.« És tovább sírt, de én ügyet se vetettem rá, fogtam az almát és idehoztam; kis úrnőm pedig megvásárolta tőlem, és két arany dinárt adott érte. Ez az egész történet." Amint Dzsafár ezeket a szavakat meghallotta, elcsodálkozott azon, hogy a leány meggyilkolását meg mindezt a nyomorúságot ez a rabszolga okozhatta. Sajnálta, hogy éppen az ő rabszolgája, de örült a maga megmenekülésének, és ezt a verset mondta: Hogyha szolgád bajt hozott rád, váltsd meg vérével az élted, Rabszolgát kapsz fölös számban, de hol a kárpótlás érted?* Kézen fogta a rabszolgát, a kalifa elé vezette, és elmesélte töviről hegyire az egész történetet. A kalifa nagy álmélkodással elcsodálkozott, mikor a barmakida Dzsafár szájából ezt a históriát meghallotta, és elrendelte, hogy jegyezzék fel és adják a nép tudtára ezt a történetet. A rabszolgát szabadon bocsátotta, az ifjúnak pedig, aki feleségét meggyilkolta, olyan havi járadékot adományozott, hogy gond nélkül megélhetett belőle, a maga rabnői közül adott hozzá egyet feleségül, és asztaltársául fogadta.

Ó, igazhivők fejedelme, tudd meg, hogy apám halála után nagy vagyon szállt rám; egy darabig egyedül éltem, aztán feleségül mentem annak az időnek egyik legtehetősebb emberéhez, és egy kerek évig éltem vele, amikor meghalt. A törvény szerint nyolcvanezer aranydinárt örököltem utána. Mikor egy napon a szobámban ültem, egy öregasszony jött be hozzám, beesett, ráncos orcájú, kitépdesett szempillájú, szeméből a víz csorog, szájában két csonka fog, orra nedves, nyaka remeg, kopott bőrét a fene rágta meg; ilyenről mondja a költő: Sátáni vén banya, ördögnek rút cseléde, Az, az tanitja őt ezer csúf cselvetésre! Oly ármányos, ravasz, ha úgy találja kedve, Egy vékony pókfonálon száz öszvért elterelne. Bejött az öregasszony, köszöntött és azt mondta: "Lakik nálam egy árva leány; ma este akarja megülni az esküvőjét. Alláhtól jutalmat és megérdemelt fizetséget kérek számodra, ha eljössz az esküvőre. Szegénykének meghasad a szíve, nincs ezen a világon senkije Alláhon kívül - magasztaltassék az ő neve!" Sírva fakadt, lábamat csókolta. Engem pedig elfogott a szánalom, megígértem, hogy elmegyek. Azt mondta, készüljek fel, este eljön értem, majd kezet csókolt és elment. Nekiláttam öltözködni, és mikor elkészültem, ismét megjelent nálam az öregasszony, és azt mondta: "Úrnőm, a város hölgyei már ott vannak, megmondtam, hogy te is eljössz, nagyon megörültek neki, már várnak." Felkeltem, felöltöztem az útra, magamhoz vettem rabszolganőimet, és elindultunk, amíg elértünk egy utcába, fel volt öntözve, tisztára söpörve, enyhe szellő fújdogált házai között.

Ott egy tartósan megépített márványívvel boltozott kaput láttunk, mögötte hatalmas palota meredt: homloka büszkén verte az eget. Mikor a ház ajtajához értünk, az öregasszony kopogtatott, az ajtó kinyílt, és egy szőnyegekkel borított, égő lámpákkal és gyertyákkal megvilágított, ékkövekkel kirakott és nemesfémekkel díszített előcsarnokba léptünk. Tovább mentünk egy leírhatatlan pompájú terembe; selyemszőnyegek borították, égő lámpák és gyertyák ontották rá fényüket. A terem közepén gyöngyökkel és drágakövekkel díszített márvány kerevet állott, fölötte selyem védőfüggöny. Most a függöny mögül gyönyörű leány lépett elő, szép volt, mint a hold. Szeretettel köszöntött: "Isten hozott, testvérem, aki társaságoddal vidítsz, és felfrissíted lelkemet." És ezt a verset mondta: Ha tudhatná a ház, ki érkezett belé, Maga a néma kő vigan köszöntené, A jó hir hallatára a lábához hajolna: Úgy lépj be, drága vendég, akár az otthonodba. Ezután leült, és így szólt: "Van egy fivérem, még nálam is szebb. Meglátott téged egy ünnepen, és eszeveszettül beléd szeretett. Ezt az öregasszonyt lepénzelte, hogy csaljon el téged valamilyen ürüggyel, és így hozzon össze vele. Bátyám el akar venni feleségül Alláhnak és prófétájának törvénye szerint. Ami törvény szerint történik, annak nincs bökkenője." Mikor ezeket a szavakat hallottam, és világosan láttam, hogy most ebben a házban kelepcébe kerültem, azt mondtam a leánynak: "Hallom és engedelmeskedem."

Erre ő boldogan tapsolt egyet, az ajtó kinyílt, és azon bejött egy ifjú. Szép volt, mint a telihold, mint a költő mondja: Szépsége drága műve Alláh dicső kezének, Oly drágakő, melyet csodálnak ékszerészek. Tökéletes csoda, úgy tűnik, párja nincs, Eszed rabolja el, ha egyszer rátekintsz. Remek vonásain a szépség írva áll, Hitemre, nincs sehol ily fénylő fénysugár! Mihelyt megláttam, feléje hajlott a szívem. Utána belépett a kádi[27] is négy tanúval. Üdvözöltek, majd helyet foglaltak, megírták házassági szerződésünket, aztán elmentek. Ekkor az ifjú hozzám fordult, és így szólt: "Áldott legyen az éjszakánk." Majd hozzátette: "Úrnőm, egy feltételt szabok eléd." - "Mi a feltétel, ó, uram?" - kérdeztem. Felkelt, elhozta a szent könyvet, és azt mondta: "Esküdjél meg, hogy rajtam kívül nem fogsz soha más férfit választani, és szíved nem hajlik soha máshoz." Én örömest esküdtem meg, ő boldogan ölelt magához. Szívemet teljesen hatalmába ejtette a szerelem. Aztán behozták az asztalt, ettünk, ittunk, amíg jóllaktunk, és ránk borult az éj. Ekkor ő ágyba vitt engem, és összeölelkezve aludtunk reggelig. Így éltünk egy hónapig örömök és gyönyörök közt. Egy hónap múlva engedelmet kértem tőle, hogy a bazárba mehessek, kelmét vásárolni. Felöltözködtem, magammal vittem az öregasszonyt, és elmentem a bazárba. Egy fiatal kereskedő boltjában leültem. Az öregasszony régóta ismerte ezt a kalmárt, és azt mesélte róla, hogy nagyon sok pénzt örökölt az apjától. "Hozd ide ennek a fiatalasszonynak a legfinomabb kelméidet" - szólt neki. "Hallom és engedelmeskedem" - felelte a kereskedő. Az öregasszony egyre dicsérte nekem a fiatalembert. Én azt mondtam: "Nincs szükségem a te magasztaló szavaidra, meg akarom kapni, amire szükségem van, és aztán hazamegyek." A kereskedő előhozta, amit kértünk, mi odanyújtottuk neki a pénzt, de ő nem akart elfogadni semmit, hanem azt mondta, hogy vendégajándékul adja mai látogatásom tiszteletére. Odaszóltam az öregasszonynak, hogy ha az nem fogadja el a pénzt, adja vissza neki a kelméjét. A kereskedő egyre mondogatta: "Alláhra, nem fogadok el érte semmit; mindez ajándék tőlem egyetlen csókért. Ez többet ér nekem, mint az összes áru, ami a boltomban van." Azt mondta neki az öregasszony: "Mi hasznod egy csókból?"

Azután hozzám fordult: "Leányom, hallottad, mit mondott ez a fiatalember, nem árthat neked semmit, ha megengeded, hogy megcsókoljon, aztán viszed, amire szükséged van." - "Nem tudod - feleltem neki -, mire esküdtem?" De ő azt mondta, csak hagyjam, hogy megcsókoljon, ne szóljak egy szót se, akkor nem követek el bűnt, és a pénzem is megmarad. És addig szépítgette előttem a dolgot, amíg betettem fejemet a hurokba és beleegyeztem. Befedtem szememet, az izárral eltakartam arcomat az emberek elől. Ekkor ő az izár alatt arcomhoz értette ajkát, és mikor megcsókolt, nagy erővel belém harapott, úgyhogy a húsom behasította. Elájultam a fájdalomtól. Mikor magamhoz tértem, a boltot zárva találtam, az öregasszony ölében tartott, jajveszékelt fölöttem, és azt mondta: "Alláh megóvott valami még rosszabbtól. Most gyere haza, tégy úgy, mintha beteg volnál, én orvosságot hozok neked, az majd meggyógyítja a harapást, és hamarosan felgyógyulsz." Kis idő múlva felkeltem; óriási aggodalomban és félelemben mentem haza, lefeküdtem, mintha beteg volnék. Egyszer csak bejött a férjem és megkérdezte: "Mi történt veled, ó, úrnőm, ezen a mai kiránduláson?" Azt feleltem, hogy nem vagyok jól. Megnézett és kérdezte: "Mi az a seb ott az arcodon, a lágy húsban?" Azt feleltem neki: "Ma, mikor engedélyt adtál, hogy elmehessek kelmét venni, belém ütközött egy fával megrakott teve, eltépte a fátyolomat, és megsebezte arcomat, amint látod. Hiszen olyan szűkek az utcák ebben a városban." Erre ő azt mondta: "Holnap elmegyek a kormányzóhoz, és panaszt teszek nála. Akasztassa fel a városnak minden tűzifakereskedőjét." - "Ne terheld meg lelkiismeretedet ilyen bűnnel mások kárára - mondtam neki. - Úgy volt a dolog, hogy szamáron mentem, az állat megbokrosodott, levetett a földre, és egy tuskó felhasította az arcomat: attól van ez a seb." Erre azt mondta: "Holnap elmegyek Dzsafár Barmaki vezírhez, elmondom neki az esetet, és ő majd a város összes szamárhajcsárait kivégezteti" - "Csak nem akarsz - mondom neki - ennyi embert miattam megöletni, ha Alláh végzéséből és hatalmából ez történt velem?" Ekkor már nem tudta visszatartani a haragját. "Most már elég a hazugságból!" - mondta, felugrott, vadul megragadott, és nagyot ordított, mire az ajtó kinyílt, és hét fekete rabszolga jött be. Kivonszoltak az ágyból, és a szoba közepére dobtak.

Aztán megparancsolta az egyik rabszolgának, fogjon meg vállamnál és üljön a fejemre, a másiknak, hogy üljön a térdemre és tartsa a lábamat, a harmadik meg odaállt, karddal a kezében, és azt kérdezte: "Uram, üssek rá a kardommal, hogy kettéhasadjon, és azok ketten fogjanak egy-egy részt, hogy belevessék a Tigris folyóba, hadd egyék meg a halak? Mert ez a büntetése annak, aki megszegi a hűséget és a szerelem törvényét." És ezt a verset mondta: Ha megtudnám: szerelmet másnak is oszt szerelmem, A lelkemből kitépném, bár tépném véle lelkem. Lelkemnek mondanám: "Jobb így meghalni, lelkem, Mint meggyalázva élni megosztott érzelemben!" Férjem megparancsolta neki: "Csapj rá, Szaáf!" A szolga magasra emelte a kardját, és azt mondta: "Mondd el az iszlám hitvallást, és gondold át, mi van még tennivalód, és tedd meg végső intézkedéseidet, mert ez az utolsó órája életednek." Azt feleltem neki: "Jó szolga, adj egy kis haladékot, hogy elmondjam a hitvallást, és végrendelkezzem." Aztán felemeltem fejemet, végiggondoltam helyzetemet, milyen szörnyű nyomorba zuhantam annyi gyönyörűség után; könnyeim omlottak, és zokogva mondtam ezeket a verseket: Szerelmem csupa láng, tiéd meg csupa jég, Te alszol, én ülök, míg kékül fenn az ég. Szivem, szemem felitta csudás szépségedet, A szívem nem felejt, szememből könny pereg. Örökké hű leszel, a szád ezerszer esküdt, Én megtartom ma is, s te meggyaláztad esküd. Irántam irgalom szivedben nem terem? Azért jöttél csupán, hogy kínt szerezz nekem? Ha meghalok, barátim, legyen kövemre írva: "Itt fekszik egy bünös, szerelme vitte sírba!" S a szív keserveit ki megpróbálta már, Szánó tekintetet vet rám, ha arra jár. Aztán megint keservesen zokogtam. Amikor férjem meghallotta a verset, és látta könnyeimet, még nagyobb tűzbe jött, és ezeket a verseket mondta: Imádom őt ma is vakon. Nem én hibám, ha elhagyom! Mást is kivánt szeretni még, S nekem fél szíve nem elég! Ezután megint sírva fakadtam, és irgalomért könyörögtem.

Egyszerre csak bejött az öregasszony, a férfi lába elé vetette magát, megcsókolta lábát, és azt mondta: "Ó, fiam, amily igaz, hogy én neveltelek, meg kell bocsátanod ennek a fiatal nőnek, mert semmi olyan bűnt nem követett el, ami ilyen büntetést érdemelne. Te fiatal vagy még, és félek, hogy átkai fejedre szállnak." Keservesen sírt, és addig unszolta őt, míg férjem azt mondta: "Jól van, megbocsátok, nem veszem el az életét, de olyan bélyeget ütök rá, amely egész életében megmarad." Megparancsolta a szolgáknak, rántsák le rólam a ruháimat, elővett egy birsalmafa-ágat, és megvesszőzött vele. Addig ütött a hátamra, oldalamra, míg a szörnyű fájdalomtól eszméletemet vesztettem, és egy hajszálon függött az életem. Ezután megparancsolta a rabszolgáknak, hogy mihelyt az éj beáll, fogjanak meg, és vigyenek az öregasszonnyal együtt abba a házba, ahol azelőtt laktam. A szolgák úgy is cselekedtek, amint uruk parancsolta, bedobtak a házamba, én pedig gyógyítottam, gondoztam magamat, de testemen ott maradtak a korbács nyomai, mint ahogy láttad. Négy hónapig tartott, amíg meggyógyultam. Akkor aztán elmentem ahhoz a házhoz, ahol mindaz a szörnyűség történt, és az egész épületből csak egy kőhalmazt találtam, az utca elejétől végéig romokban hevert, a ház helyén dögtemető volt. Nem tudtam, mi történhetett. Odaköltöztem a nővéremhez, akivel egy apánk van; ott találtam nála ezt a két kutyát. Köszöntöttem, elmondtam neki a történetemet, mi mindent éltem át. Így szólt hozzám: "Ki van a világon, aki mentes marad a sorscsapásoktól? Hála legyen Alláhnak, az ő kegyelméből minden szerencsésen végződött." Aztán elmondta saját történetét, mi minden esett meg ővele, és együtt maradtunk, de egyikünk se vette ajkára a "házasság" szót. Nemsokára a harmadik nővérünk is csatlakozott hozzánk, az élelembeszerző, aki mindennap elmegy, és bevásárolja, amire szükségünk van. És így éltünk a múlt éjszakáig. Reggel megint elment nővérünk bevásárolni, mint szokta, és akkor történt az, ami történt: hogy eljött a teherhordó meg a három koldus, azután ti, kereskedőknek öltözve. Mihelyt a mai nap megkezdődött, eléd hoztak bennünket.

Ez a mi történetünk. A kalifa nagyon elcsodálkozott ezen a történeten, és megparancsolta, jegyezzék fel, és tegyék a levéltárba. Aztán megkérdezte az első leányt, tud-e valamit a dzsinn-leányról, aki nővéreit elvarázsolta? Azt felelte: "Igazhivők fejedelme, egy hajfürtjét adta ide nekem, és azt mondta, ha akarom, hogy megjelenjen, égessek el belőle egy szálat, és azonnal megjelenik, még ha a Káf hegyén túl lesz is." A kalifa elhozatta vele a hajfürtöt. Mikor a leány odaadta neki, a kalifa elégetett egy szálat. Mihelyt a szaga terjengeni kezdett, megrázkódott a palota, robaj és dörgés hallatszott, és megjelent a dzsinn-leány (aki muszlim volt), és így szólt: "Béke legyen veled, Alláh helytartója!" - "Béke legyen veled is, és Alláh irgalma és áldása szálljon rád!" - felelte a kalifa. "Tudd meg - szólt a dzsinn-leány -, hogy ez a fiatal nő olyan jót tett velem, hogy nem is tudom eléggé meghálálni; a haláltól mentett meg, elpusztította az ellenségeimet. Mikor láttam, mit tettek vele nővérei, elhatároztam, hogy bosszút állok érte; kutyákká változtattam őket, pedig előbb meg akartam ölni mindkettőt, mert féltem, hogy még valami bajt okoznak neki. De ha te, ó, igazhivők fejedelme, akarod, feloldom őket a varázs alól a te kedvedért meg a leány kedvéért, mert hiszen én muszlim vagyok." Azt válaszolta a kalifa: "Oldozd fel őket; aztán fontolóra vesszük a megvesszőzött leány ügyét. Megvizsgáljuk a dolgot, és ha csakugyan igazat mondott, megtorlom sérelmét a bűnösön." A dzsinn-leány most így szólt: "Igazhivők fejedelme, én útba tudlak igazítani, ha tudni akarod, ki követte el azt a kegyetlen tettet ezen a fiatal nőn, és ki vette el a vagyonát. Minden ember között tehozzád áll ő legközelebb." Ekkor a dzsinn-leány fogott egy csésze vizet, néhány varázsszót mondott rá, a kutyák arcára cseppentett belőle, és azt mondta nekik: "Kapjátok vissza előbbi emberi alakotokat." És íme, ismét fiatal nőkké lettek - dicsőség teremtőjüknek! A kalifához pedig így szól a dzsinn-leány: "Ezt a leányt a te fiad, El-Amin vesszőzte meg. Ő hallott a leány szépségéről és kedvességéről." - Aztán ő is elmesélte a leány történetét, amint ezt már ismerjük.

A kalifa nagyon elámult és felkiáltott: "Dicsőség Alláhnak, aki közbenjárásommal megszabadította a két kutyát!" Ezután maga elé hívatta fiát, El-Amint, és megkérdezte tőle, miképp történt a dolog elejétől végig. Ő pedig híven elmesélt mindent. Ekkor a kalifa elhívatott egy kádit négy tanúval, aztán maga elé hívatta a három koldust. Az első leányt és két nővérét, akik kutyákká voltak varázsolva, feleségül adta a három koldushoz, hiszen ők, mint mondták, királyok voltak, megtette őket udvaránál kamarásoknak, ellátta minden szükségessel, és a bagdadi palotában adott nekik lakást. A megvesszőzött leányt pedig visszaadta fiának, El-Aminnak, nagy összeget ajándékozott neki, és elrendelte, hogy házát építsék fel újra, még szebbé, mint amilyen volt. A kalifa meg feleségül vette a háztartást vezető leányt, és még azon az éjjelen vele hált. Másnap reggel pedig külön házat, rabnőket és szolgákat adott neki. Rendes évi díjazást rendelt el a számára, és később rejtett helyen házat építtetett neki. Az emberek pedig csodálták a kalifa bőkezűségét, lelki jóságát és bölcsességét. "Azonban - folytatta Sehrezád, odafordulva Sahriár királyhoz, India szigeteinek és Kínának a szultánjához - ne hidd, ó, szerencsés király, hogy ez a történet csodálatosabb volt, mint az, amit most el szeretnék neked mesélni, ha nem vagy fáradt." És Sahriár király azt mondta neki: "És melyik az a történet?" Sehrezád azt válaszolta: "Sokkal csodálatosabb, mint a többiek voltak." És Sahriár azt mondta neki: "Mi a címe?" Sehrezád így válaszolt: "A meggyilkolt leány vagy a három alma története." - "Jól van, elmesélheted" - szólt Sahriár király.

Az volt a bűne, hogy nő létére szereti a focit. Maymun Muhyadine Mohamed olyan jól játszik, hogy még érmet és kupát is nyert egy versenyen Mogadishuban. Az al-Shabaab milíciának már ez is sok volt. A magukat az al-Kaida részének tekintő szomáliai fegyveresek szerint a nők nem sportolhatnak. Ráadásul Maymun a pályán nem viselte a hizsábot, a muszlim nők fejet és testet fedő ruháját, mert focizás közben zavarta. A fegyveresek ezért felszólították Maymun férjét, hogy fékezze meg az asszonyt. Mivel erre nem volt hajlandó, megölték. Maymun éppen várandós volt, és csak addig maradt Mogadishuban, amíg kislánya meg nem született. Miután mindenét eladta, Dzsibuti felé indult, hogy menedéket keressen. Maymun Muhyadine Mohamed egyike lett annak a mintegy negyvennégy millió embernek, akiket világszerte az erőszak és üldöztetés elől menekülve hagyták el otthonaikat. Harminc dollárral indult útnak. Szomáliában már több mint húsz éve nincs központi kormány. Területét egymással hadakozó hadurak és iszlamista fegyveresek ellenőrzik, és eddig minden nemzetközi béketeremtési kísérlet kudarccal végződött.

Nem járt sikerrel sem az ENSZ, sem az Afrikai Unió, feladta és kivonult az USA, Etiópia időnként bevonul, kivonul, majd ismét bevonul Szomáliába, jelenleg éppen Kenyával együtt. Senkinek, sem a külföldi csapatoknak, sem a nemzetközi közösség által támogatott, átmeneti kormánynak nevezett csoportnak, sem a törzsi alapon szerveződő haduraknak, sem az iszlamista fegyvereseknek nem sikerült tartósan ellenőriznie Szomáliát. Maymun jelenleg egy Dzsibutiban lévő menekülttáborban él lányával. Szomália egyike azon területeknek – Afganisztánnal és Irakkal egyetemben – ahonnan a legtöbb menekült származik. Közel egy millió szomáli él a környező államok menekül táboraiban, és mintegy másfél millió földönfutó Szomálián belül kényszerült elhagyni lakóhelyét. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) szerint négy millióra tehető azok száma, akiknek nincs elegendő élelmük. Az elhúzódó polgárháborún kívül a térséget gyakran szárazság is sújtja. A dzsibuti táborból nagyon sokan tovább indulnak a Vörös-tenger túlpartjára Jemenbe, majd onnan Szaúd-Arábiába és még tovább.

Az embercsempészek a táborlakó között toboroznak, azt ígérve, hogy másutt könnyen találhatnak munkát és új életet kezdenek. Téved, aki azt hiszi, hogy Jemen messze van: az embercsempészek hálózatai bárkit bárhova eljuttatnak. Az illegális migráció európai kapuja a görög-török határ, ahonnan újabban Szerbián át érkeznek Magyarországra. Szabadkán, a határ túloldalán város széli telepen várnak arra, hogy átjussanak a zöldhatáron, az Európai Unióba. Azt hiszik, ha el is fogják őket, menedéket kérhetnek egy uniós tagállamban, és végül rendeződhet sorsuk. Nem is tévedhetnek nagyobbat. Ugyanis ha elkapják őket Magyarországon, akkor azonnal bezárják őket – feltéve, hogy nem küldik őket vissza Szerbiába. Bezárják a gyerekeket is. Meg a családokat is. Az eljárás elhúzódhat akár egy évig is: a menedéket kérő addig rács mögött van. Úgy, hogy egyetlen vétkük, hogy a zöldhatáron érkeztek Magyarországra. Azt nem fogják tudni, hogy miért és mennyi ideig lesznek rács mögött. Nem tudják, mert az őrökkel nem tudnak kommunikálni. Menedékkérelmüket is csak akkor adhatják be, ha az őrök éppen megértik, mit is akarnak. Ha pedig valahova szállítják, akkor bilincsbe verik és vezetőszárra kötik. Olyan embereket, akik azért vállaltak hatalmas kockázatot, szenvedést és nélkülözést, akik azért indultak útnak, mert féltették az életüket.

Magyarországon bűnözőkként kezelik őket. Tavaly ezerhatszáz kilencvennyolc kérelmezőből csupán negyvenheten kaptak menekült státuszt, százkilencen pedig úgynevezett kiegészítő védelemben részesültek. A menekülthelyzetet és az illegális migrációt ismerők szerint az elmúlt években csökkent a Magyarországra érkező szomálik száma. Valószínű, hogy híre ment a magyarországi állapotoknak. Maymun Muhyadine Mohamed legálisan, biztonságosan szeretne eljutni Dzsibutiból egy harmadik országba, ahol felnevelhetné a lányát. És talán még focizhatna is. Magyarország vajon adna egy esélyt neki?

Kútba esett sikertörténet Derűs történetet akartam írni, boldogan végződőt, egy koszovói menekültről, aki otthonra lelt Magyarországon, kiválóan megtanult magyarul, elismert, népszerű művész lett. Hajdanán annyiszor írtam menekülők fogva tartásáról, kiüldözéséről, hadd beszéljek el most, hosszú szünet után, egy sikertörténetet. A reménybeli történet hősnője, ha interjút készítettek vele, mindig elmondta, hogy menekülőként érkezett Magyarországra, és magyarországi tartózkodásának első szakaszában a Magyar Helsinki Bizottság is a segítségére volt. Ahogy feltételeztem, készséggel vállalta, hogy interjút ad. Csak azt kérte, írjam le a kérdéseimet, hogy a találkozásunk előtt átgondolhassa a válaszokat. A kérdéseim arra vonatkoztak, mit élt át háború sújtotta hazájában a menekülése előtt, mi történt a szüleivel, testvéreivel, érték-e őt személyesen bántalmak, hogyan jutott el Magyarországra, hogyan fogadták itt a hatóságok, hogyan indult a magyarországi élete. Már másnap válaszolt: „a kérdéseket sem tudtam elolvasni sírás nélkül”, írta. A sikertörténet szertefoszlott. Maradtak a menedékjogi eljárás, a menekülőkkel való bánásmód leverő, gyalázatos történetei. Megbilincselt magyarok Sokan valószínűleg úgy tudják, hogy a „szocialista” Magyarországon a menekültügy 1989-ben kezdődött, azzal, hogy a magyar hatóságok átengedték Ausztriába az ugyancsak szocialista Kelet-Németországból érkezett menekülőket.

Valójában a 80-as évek második felében egyre nagyobb számban érkeztek menekülők Romániából, részint a zöldhatáron át. 1988 januárjában Menedék Bizottság néven társadalmi szervezet jött létre a menekülők védelmére. Szükség is volt a jogvédelemre; a Bizottság dokumentációja szerint 1988. november 11-én például hat magyar nemzetiségű román állampolgár jelentkezett Debrecenben a menekülők számára létesített szálláson. Másnap a magyar határőrök megbilincselve átadták őket a román határőröknek. Valamennyiüket összeverték, kopaszra nyírták, majd szíjra fűzve végigvezették őket Nagyvárad főutcáján. December 19-én Gál Zoltán, a Belügyminisztérium államtitkára elmondta a Magyar Hírlapnak, egy háromtagú (tegyük hozzá utólag: részben állambiztonsági tisztekből álló) bizottság dönt a román állampolgárokról: ki maradhat, kit adnak vissza. December 28-án Székely János vezérőrnagy, a Határőrség Országos Parancsnokságának a vezetője nyilatkozott a rádiónak, hogy az 1988-as évben 1400 menekülőt adtak vissza a román hatóságoknak. A Magyar Köztársaság menekültpolitikájának volt mire építenie.

„Magyarország megtelt” Pedig a történetnek voltak tiszteletre méltó korszakai. A délszláv belháború kezdetén, 1991 augusztusában, mohácsi beszédében Antall József védelmet ajánlott a széteső Jugoszlávia háborús menekültjeinek: a következő hetekben mintegy ötvenezer menekülő érkezett Magyarországra, és részesült ideiglenes védelemben. Ez volt az az időszak, amikor a menekülők, a bajba került szomszéd megsegítése társadalmi üggyé emelkedett. A változást nem a magyar társadalom spontán idegenellenessége váltotta ki. Magyarország megtelt – jelentette ki Boross Péter belügyminiszter újra meg újra (lásd Beszélő, 1993. 12. szám). Az idegenek beáramlása idegengyűlöletet kelt, és növeli a bűnözés veszélyét – állította a belügyminiszter egy budapesti migrációs konferencián. A menedékjogi törvény elfogadására csak 1997-ben, a genfi egyezményhez való csatlakozás után kilenc évvel került sor.

A késlekedés elsődleges oka az volt, hogy törvény elfogadásával egyidejűleg fel kellett oldani a menekültek befogadásának földrajzi korlátozását. A törvényjavaslat parlamenti vitájában Boross Péter egyebek közt azzal is érvelt túl sok menekült befogadása ellen, hogy ez visszatetszést váltana ki a társadalomból. Csak azt nehéz megmondani ilyen esetben, vajon a politikus érzékeli a társadalom csendes rosszallását, vagy pedig ő maga igyekszik gerjeszteni azt. A menedékjogi törvény esetében a Belügyminisztérium rendőrtisztviselői csendesen átverték a minisztérium liberális vezetését. Lusztig Péter országgyűlési képviselő (MSZP), korábban Baranya megyei rendőrfőkapitány, még korábban az állambiztonsági szervezet tisztje – vélhetően együttműködve a Belügy törvényelőkészítő apparátusával – két, utóbb végzetesnek bizonyuló, és máig érvényben lévő módosító javaslatot fűzött a törvényhez. Az egyik azt mondta ki, hogy ha a külföldi illegálisan lépte át a határt, s emiatt idegenrendészeti eljárás indult ellene, a menedékjogi kérelem benyújtásakor az idegenrendészeti eljárást nem kell megszüntetni, elegendő felfüggeszteni. Magyarán a menekülő külföldit, aki illegálisan érkezett, és védelmet kért Magyarországon, a kérelmének elbírálása előtt ki lehet utasítani. Igaz, végrehajtani a kiutasítást nem lehet, de a kérelmezővel úgy lehet bánni, mint egy kiutasított külföldivel. Például fogva lehet tartani a kiutasítás majdani végrehajtása érdekében. Ezt az unortodox megoldást egészítette ki Lusztig főkapitány másik javaslata: elegendő a menedékkérő iratait átküldeni a menekültügyi hatósághoz, őt magát vissza lehet tartani a határőrség közösségi szállásán. 1998 márciusában a jogszabály még nem tette lehetővé a menedékkérők fogva tartását, de a Fidesz kormányra lépése után, 1998. augusztus 12-én az országos rendőrfőkapitány meg a Határőrség országos parancsnoka törvényi felhatalmazás nélkül is zárttá nyilvánította a közösségi szállásokat. Egész családok kerültek így egyik napról a másikra fogságba. A szülő nőket a kórházból az újszülöttel együtt a zsúfolt, levegőtlen kaszárnyaépületbe szállították vissza, amelyet börtönnek nevezni súlyos sértésnek minősült.

Mindehhez a törvényi felhatalmazást a parlament csak egy évvel később szavazta meg kétharmados többséggel. Pedig a Fidesznek akkor nem volt kétharmada. Két miniszter Külföldi újságírók gyakran meglátogatták a közösségi szállásokat, s főként a német nyelvű sajtóban drámai cikkek jelentek meg „a győri pokolról”, a szombathelyi szállás iszonyatos körülményeiről. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az osztrák kormány már korábban nyomást gyakorolt a magyar kormányra, hogy gátolja meg a menedékkérők továbbmenekülését Ausztriába. A Zöldek képviselője az osztrák nemzetgyűlésben írásbeli kérdést intézett a belügyminiszterhez a visszatoloncolásokról, különös tekintettel a magyarországi közösségi szállásokon uralkodó állapotokra. „Ami a magyar gyűjtőtáborok helyzetét illeti – válaszolta Schlögl belügyminiszter (SPÖ) a nemzetgyűlés 1998. november 27-iki ülésén – ebben nem rendelkezem illetékességgel.” A Szerbiából érkezett menekülők kérelmét a magyar hatóságok következetesen visszautasították. Gazdasági menekülteknek minősítettek koszovóiakat, akik dokumentumokkal igazolták, hogy olyan településről menekültek, amelyet Milosevics expedíciós hadserege feldúlt. A szerb szolgálati kötelezettségre hivatkozva kiutasítottak egy szabadkai magyar fiút, aki a katonai behívás elől szökött Magyarországra, mert attól tartott, hogy Koszovóba küldik az albánok ellen. A Menekültügyi Főbiztosság budapesti képviselője levélben javasolta Orbán Viktor miniszterelnöknek, hogy nyilvánítsák a Szerbiából érkező menekülőket menedékeseknek, hiszen erre a menedékjogi törvény felhatalmazta a kormányt. Semmi sem történt. Hosszú ideig azt hittem, mindezt a magyar idegenrendészeti-menekültügyi szervek alig titkolt idegenellenessége magyarázza. Aztán rábukkantan egy adatra: 1998 júliusában egy voralbergi üdülőhelyen találkozott a német, az osztrák, a francia, az olasz és a svájci belügyminiszter. Nem szabad megismételni a bosnyák menekültekkel elkövetett hibát – fejtette ki a német miniszter, Manfred Kanther (CDU). Nem kellenek koszovói menekültek,

Macedóniában és Albániában kell menekülttáborokat létrehozni a számukra. Aki átjutott a határon, azt gazdasági menekültnek kell nyilvánítani, és vissza kell toloncolni Magyarországra. A magyar hatóságok tehát nem a szuverén magyar idegengyűlölet nevében jártak el (mellékesen a szerbiai magyarok kárára is), csupán szolgaian másolták a német idegengyűlöletet. „Még az unokáimnak is…” A közösségi szállások kényszerlakóinak fizetniük is kellett a szállásukért, ellátásukért. Persze nem tudtak fizetni, addig azonban nem térhettek vissza Magyarországra, amíg a tartozásukat ki nem egyenlítették. 1998 őszén megpróbáltam rábeszélni egy koszovói fiatalembert, forduljon a bírósághoz, a bíróság mint menedékkérőt mentesíteni fogja a fizetési kötelezettség alól. – Minek? – kérdezte. Úgyse tudok fizetni. – Amíg nem fizetett, nem térhet vissza Magyarországra – érveltem. – Vissza Magyarországra? – kérdezte döbbenten. – Ha egyszer kiszabadulok innen, még az unokáimnak is azt fogom tanítani, soha az életükben a lábukat se tegyék be ebbe a rohadt országba. Amikor elkezdődtek a bombázások százával érkeztek koszovói albánok Németországból, Ausztriából hogy találkozzanak a hozzátartozóikkal, akiket Magyarországon tartottak fogva. Álltak a zuhogó esőben a Győri Határőr Igazgatóság épületének kerítése előtt, bent pedig a határőr tisztek idegesen magyarázták a Helsinki Bizottság munkatársainak, hogy nem engedhetik be őket, hiszen ez katonai terület. Kifelé menet odaszóltam a kapuban őrt álló szakaszvezetőnek, nem szép, hogy így bánunk a menekülőkkel: 1956-ban kétszázezren menekültek el Magyarországról, velük nem így bántak.

A tiszthelyettes vállat vont. – Ami családunkból nem ment el senki – mondta. – A mi családunkban nincs senkinek semmi baja ezzel a rendszerrel. De nem volt az előzővel, sőt még az azt megelőzővel sem. Egy másik közösségi szálláson, a húsz ágyas zárkában hosszabban beszélgettem egy koszovói férfival, aki elmélyülten olvasott egy angol könyvet. Angolul szólítottam meg, kiválóan beszélt angolul, nálam sokkal jobban. Pristinában közgazdász volt, gazdasági folyamatok számítógépes modellezésével foglalkozott. Elmondtam ezt az idegenrendészeti osztályvezetőnek, egy barátságos őrnagynak, aki többször panaszkodott, milyen kemény eszközökkel kell rendet tartania ezek között a vad albánok között. Egyszerre azt látom, hogy lehajtja a fejét, a kezébe temeti az arcát. Nem akartam hinni a szememnek: sírt. Szégyellte magát. Én is szégyelltem magam.

Jól hangzana, de nem lenne igaz, hogy ezen a világon, ebben a globopolisban, mindenki potenciális menekült. Az ágy alatt a becsomagolt bőrönd legalább annyira frusztrál, mint amennyire erőt és biztonságot ad. Ezzel együtt olykor, lelki tornaóraképpen, el kell képzelni, mi volna, ha menekülnünk kéne. Ha egyszer csak, nem váratlanul, de hirtelen menekülni kell. Nem szívesen, de kénytelen vagyok leírni, hogy immár Európa nagyobb része biztonságosabb és sokkal szabadabb élőhely, mint a mindennapi Magyarország. Ha menekültekről beszélünk, a leghasznosabb a helyükbe képzelni magunkat, minél élénkebb képzelettel, és a lehető legnagyobb affinitással a részletek iránt. Elképzelni nemcsak előre, hanem visszafelé is. Lepergetni az ismerős toposzt 1956 őszéről. Hajnal van, lőnek, szétágyúznak mindent,

Budapestet feltétlenül. Adódik alkalom, tán keressük is, ismerősünk ismerősén keresztül szerzünk helyet egy az osztrák határ felé tartó teherautóra. Fölóvakodunk a lakásba a pincéből, fél óránk sincs, dönteni kell, hogy mi fér két bőröndbe – semmi és minden, de ez most érdektelen. Elképzelni, ahogy tíz perc alatt összepakolunk, aztán ülünk, ha nagyon megerőltetjük magunkat, sikerül az elhagyandó hazánkra gondolni, még a Himnusz is átfut az agyunkon, s hogy vajon mikor sírunk majd először odaát, de leginkább a csap csöpögése foglalkoztat, meg a beleink, hogy nem tudjuk eldönteni, nem kéne-e indulás előtt még egyszer vécére mennünk. Azt a hazát — a 20. század és a szovjet blokk közepén — elhagyni akkor is, később is nagyon mást volt, mint ezt itt, 2012-ben. Az egy életre szólt, aki elment, nem lehetett benne biztos, hogy hazatérhet-e valaha. Disszidensnek lenni maga volt az irigyelt megbélyegzettség. Az a helyzet aligha ismétlődik meg, de a gondolattal soha nem haszontalan eljátszani, hisz a szabadság akkor a legnagyobb érték, ha nincs, viszont csak addig lehet megvédeni, amíg van. Magyarország a menekülésről jóval többet tud, mint a menekültekről, tán innen a félelem az idegentől, a mástól, aki minket és csak minket akar kiszorítani a kevesünkből.

Ezt az országot a 20. században összehasonlíthatatlanul többen hagyták el, mint ahányan ide menekültek, lengyelek, görögök, határon túli magyarok, keletnémetek. A hazánk önmagában sose volt eléggé vonzó, talán az utóbbi 18 évben, az Európai Unió részeként valamennyire. A harmadik világ felől nézve ez még mindig második világ. Csak az ötvenhatos forradalom után nagyjából kétszázezer magyar hagyta el az országot, felfoghatatlanul nagy szám. Ezt a tömeget a Nyugat tisztességgel befogadta, mikorra a hálát, a köszönetet ki lehetett és illett volna fejezni, eltelt harmincöt év, a dolog nem elévült, egyszerűen csak elült, lévén a magyar közemlékezet eléggé sérelemközpontú, és, hogy úgy mondjam, nincs szocializálva a hálára. Elképzelni, különös tekintettel a részletekre,hogy már hetek óta úton vagyunk, egyik hullaszagú furgonból pakoltak minket a másikba, mint valami fekete, csontos kenőcsöt. Elképzelni, hogy egy másik kontinens végtelenül idegen, hideg országának, hajnali parkolójában a fogaink megállíthatatlan vacogása buktat le. A határőrök előbb óraketyegésnek vélik, aztán természetesen pokolgépre gyanakszanak, s bár megkönnyebbülnek, mikor kitépetik a furgon ajtaját, ennek nem sok jelét mutatják. Ha megetetnek az ideges kutyáikkal, azon sem csodálkozunk. Hatalmas szerencsénk van, hogy a hosszú úton a kísérőink nem lőttek halomra, nem gyújtottak föl, nem kentek bele minket a földbe, nem vezették vissza a zárt utasterünkbe a kipufogócsövet.

Elképzelni, hogy csak kollektíve létezünk, kollektíve nézünk ki a sötétünkből a hirtelen feltáruló savanyú fénybe, saját arcunk, személyiségünk nincs, szemeink két vérágas, rettegő halacska a rajból. Elképzelni, hogy senkibb vagyunk a senkinél. Nevünk nincs, papírjainkkal az embercsempészek rég elpárologtak, lelőtték, lekapcsolták őket, mindegy. Ők sincsenek, de mi sem vagyunk. Csak nem megen négerek, Gyuszi, kérdi az egyik hátrébbálló hivatalos személy. Mint a sötét éccaka lika, feleli a bizonyos Gyuszi. Igenyest a dzsungelből. Talán szerencsénk, hogy nem értjük, amit mondanak, a hangjuk, ha nem is barátságos, megnyugtatóan családias, a nyelvük dallamos. Teszik a dolgukat, megmentenek, a menekülttáborban legalább van takaró, latrina, és levegő. Elképzelni, hogy még politikai menekült se vagyunk, egyszerűen vesszük a bátorságot, hogy nem akarunk éhen halni, nem akarjuk, hogy lemészároljanak csak azért, mert a világ egy kevésbé szerencsés pontjára születtünk, élni akarunk, ami a szülőföldünkön nettó képtelenség. Aki majd ideiglenesen törődik velünk, a lelke mélyén sose érti meg, mért nem maradtunk a fekete seggünkön, mért az ő kenyerére, állására, matracára, segélyére hajtunk, ezért, bár nem akar rosszat, amint alkalma nyílik rá, továbbküld, vagy visszatuszkol minket. Elképzelni, hogy nem tudunk, soha többé nem vagyunk képesek kelleni. Egy kupac avar, egy kiborult szemetesláda otthonabb van nálunk. Mindezt, s amivel még a fantáziánk kiegészíti a szcénát, el kell képzelni időnként, igen, minimális szolidaritási gyakorlatképpen. Elképzelni, hogy idős magyar írók vagyunk Magyarországon, aminek nevéből nemrég operálták ki a Köztársaság szót.

Volt, illetve van egy rossz, indulatvak mondatunk egy gyorsan és akadálytalanul kiépülő autokráciában, amit helyreigazítottunk, de a hazánk szemforgató heccbajnokait ez nem érdekli. Nem tudnak rólunk semmit, nem olvastak tőlünk semmit, de le akarnak vadászni mindenáron. Nem üldöznek, csupán zsidóznak a magyarozásunkra válaszul, díszpolgárságunkat visszavonják, Kossuth-díjunkat megkérdőjelezik, levegőnket elszívják. Elképzelni, de minden mocskos kommenttel együtt, hogy egyszer csak, már a hecckampány múltával, úgy érezzük, most szakadt el a cérna, és elhatározzuk, kivándorlunk nyolcvan évesen. Nem is akarunk visszajönni. A szellem, a fajvédelem szelleme kiszabadult a palackból, mérgezi a levegőt háborítatlanul, ki jobban allergiás rá, ki kevésbé. Elképzelni, hogy magyar romák vagyunk, és próbálunk része lenni a nemzetnek, polgárai az államnak, már amennyire hagyják. Próbálkozunk, nem vagyunk hibátlanok, senki sem az. Olykor nem kapunk, olykor rosszul kérünk segítséget. Az öntudatunkat rég kikezdte a több évtizedes reménytelenség. A nyomor csak a nyálas erkölcsprédikációkban teszi jóvá, nemessé az embert. Próbálkozunk, igen, a magunk módján, amit kultúránknak mondanánk, ha mernénk, több is és kevesebb is. Elképzelni, ahogy egyszer csak a torkunkban följön az epe, és feladjuk.

Nem a munkát, mert az nincs, hanem a sziszifuszi küzdelmet a folytonos kirekesztés, a többnyire megpanaszolhatatlan, mert tettenérhetetlen hétköznapi rasszizmus ellen. Elképzelni a napot, amikor itt hagyjuk a hazánkat. Nem vagyunk politikai menekültek, noha azok akarunk lenni, mert csak így maradhatunk Kanadában. Pechünkre volt olyan szerencsénk, hogy minket nem bántottak, nekünk csupán attól kellett félnünk, minden sötét buszmegállóban, hogy bármikor megeshet a bántás külsérelemmel vagy anélkül. Csak a szomszédunkat kergették meg viperával újnyilas fiatalemberek, mégis úgy meséljük, mi voltunk az áldozat, hisz lehettünk volna. Elképzelni, hogy azt hazudtuk, igen, hallottuk a részeg mondatot, hogy „Szálasi Ferenc nevét huggyozom ide nektek a porba, cigányok”, holott a fejünkre húztuk a dunyhát, annyira féltünk, s csak utóbb mesélték, hogy ezt ordítozta egy részeg hungárdista. Igen, mindent megteszünk, hogy kikerüljünk innen, élni akarjuk az egy életünket, ahol hagyják. Ahol legalább elhisszük, hogy hagyják. A hazánk rég nem tudja, nem is nagyon akarja elhitetni velünk, hogy itt élnünk, s halnunk kell. Örül, ha elrepülünk, talán az lenne a legjobb, folyton repülni, le se szállni. Elképzelni, ahogy kábán, süketen állunk egy idegen repülőtéren, csúnyák, riadtak és ellenségesek vagyunk, hátunkban az otthon maradók irigy, ellenséges tekintetével, arcunkban a majdani, az esetleges befogadók firtató, legalábbis gyanakvó pillantásaival. Igen, az az első szolidaritási gyakorlat, hogy ha menekültekről beszélünk, képzeljük magunkat a helyükbe. A helyünkbe.

2011 végén, amolyan karácsonyi ajándékként, két huszonéves, ateista iráni állampolgár, Sohrab és Javad menekültstátust kapott Magyarországon. 2009-ben, Iránban részt vettek egy ellenzéki tüntetésen, és ezért börtönbe kerültek. Szabadulásuk után el kellett hagyniuk a hazájukat, Magyarországra jöttek, tanulni akartak. Azt tervezték, hogy néhány év múlva hazatérnek. Ha ez ilyen egyszerű lenne… Nem az. Az iráni hatóságok távollétükben is rajtuk tartották a szemüket. Folyamatosan zaklatták az otthon maradt családtagjaikat, és mikor megtudták, hogy a fiatalemberek ellenzéki újságokban és a BBC-n is „rendszerellenes” gondolatokat hangoztattak, a két fiatalember már nem mehetett haza többé. Íme egy színes hír a sok közül, a reggeli kávé mellé ilyenből napi tizenötöt is olvashatunk. Irán messze van, nincs hozzá közünk, lapozhatunk. Ezeregyéjszaka meséi, persze. Az Iránról szóló mai hírekben nem esik szó arról, hogy ez az ország volt az emberi civilizáció egyik bölcsője, a perzsa kultúráról sokaknak csak a szőnyeg jut az eszébe. Halljuk, olvassuk, hogy Iránt most nem kell szeretni.

Atombombát gyártanak, vagy legalábbis szeretnének, nincs demokrácia, még ma is a Khomeini ajatollah által, a hetvenes évek végén gründolt siíta-muzulmán államként működtetik a vallási fanatikus terroristák. Szó esik arról is, hogy valamiféle zavaros okokból, a Jobbik szimpatizál Iránnal. Tudni lehet még, hogy az iráni ballisztikus rakéták elérik Közép-Európát, hogy a külpolitikájuk Amerika-ellenes, és hogy Amerika és az EU (vagyis mi, magyarok is) embargót hirdettek Irán ellen. Képzeljünk el egy olyan országot, ahol 2012. február elején, valószínűleg a közelgő választások miatt, egyszerűen lekapcsolták az internetet. Felfoghatjuk a két átlagos iráni fiatalember történetét egyfajta mesének, amiből tanulhatunk. Több, mint háromezer kilométer távolságból is elgondolkodhatunk azon, hogy mit tenne ma egy magyar ember, ha Iránban kellene élnie. Ha nem vehetné fel azt a ruhát, ami neki tetszik, mert különben elviszi a rendőrség, ott ugyanis nem csak a gárda egyenruháját tilos viselni. Ha nem szeretheti azt, akit akar, mert ha mégis, kivégzik, hiszen Iránban nem csak az azonos neműek házassága tiltott. Ha jó eséllyel börtönbe kerülne csak azért, mert kimondja, amit gondol – hol van ehhez képest az egypárti médiahatóság? Ha nem döntheti el szabadon, hogy hisz, vagy nem hisz Istenben, és ha az államvallástól eltérő nézeteit mással is megosztja, akkor megölhetik – mert ott nem csak az Alaptörvénybe írták bele Istent. Ha a házasságtörésért nem elnéző mosolygás, celebritásnak pedig a bulvársajtó címlap-sztorija jár, hanem halálra kövezés, vagy akasztás.

Iránban a tüntetések résztvevői könnyen egy vértócsában végzik. Itthon sok szó esik a “többség zsarnokságáról”, pedig a kétharmad uralma össze sem hasonlítható a „Forradalom Legfőbb Vezetőjének” korlátlan hatalmával. Iránban az egy főre jutó kivégzések száma Kínával vagy Észak-Koreával vetekszik. 2011 első félévében naponta átlagosan két emberen hajtottak végre halálos ítéletet, ami akár alkoholfogyasztásért is kiszabható. A kivégzések nem ritkán tömegesek és sokszor nyilvánosak. Emellett – az ENSZ különleges jelentéstevője szerint – évi több száz brutális kivégzés történik a börtönökben, titokban, horrorfilmbe illő, brutális kínzások mellett. A fiatalkorúakra kiszabott összes halálos ítélet mintegy kétharmadát is ott hajtották végre. A kevésbé brutális adatok sem túl rózsásak, például Iránban tartják fogva a legtöbb újságírót a világon. Szóval, Irán nem épp egy turistaparadicsom. Érdemes a két iráni menekült további sorsán gondolkodni? Miért érdekelné a magyarokat két iráni állampolgár helyzete, vagy Irán maga? Több ezer kilométerre van, foglalkozzon vele a Külügyminisztérium, vagy akinek nincs jobb dolga. Semmi közünk nincs ahhoz, ami ott történik, van nekünk épp elég problémánk itthon. Ne nekünk kelljen etetni még azokat is, akik nem tudtak a saját országukban változást elérni. Aki „forradalmat akar csinálni”, vállalja a következményeket is, lehetőleg otthon, minél messzebb innen. A legsúlyosabb emberi jogi kérdések nem válaszolhatók meg ilyen könnyen. Nem is olyan rég, egy velünk szomszédos állam derék, békés polgárai is hasonlóképpen gondolkozhattak.

Aztán történelmi távlatokban mérve pillanatok alatt támadtak egymásra, és lőtték akár egykori szomszédjaikat gödörbe éveken keresztül. A délszláv háborúban egész falvakat irtottak ki, csak mert az ott lakók kicsit másként beszéltek és hittek mint a támadók. Évekig néztünk át a határon a NATO-val együtt és csak reméltük, hogy nem lőnek át. Talán mégis érdemes elgondolkodni azon, hogy mindez velünk is megtörténhet. Megtörténhet, hogy a béke, a jog és a demokrácia magasztos eszméi, ha úgy tetszik mindezek „álma”, rémálommá változik. Az emberiség közös sorsában osztozókként közünk van mindehhez – ez pedig nem puszta idealizmus, hanem a valóság. Ha el tudjuk azt fogadni, hogy az iráni emberek sem jobbak, vagy rosszabbak nálunk és ott is pont annyi a hős, mint Magyarországon, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy az ő emberi jogaik sem érnek kevesebbet. Elutasítás helyett segíthetünk embertársainknak emberi jogaik érvényesítésében, ha már ide sodorta őket a sorsuk. Akkor is, ha más nyelvet beszélünk és másban hiszünk. Történetünk főszereplői a 2009-es választásokat követő utcai megmozdulásokban vettek részt. A tüntetéseknek – amelyeket élőben követhettünk a tévében és a Facebookon – több, mint száz halálos áldozata volt. A pontos szám gyakorlatilag megbecsülhetetlen, ennek a többszörösét is elérheti, mivel rengetegen eltűntek, a halottakat többnyire nem adták ki a családjaiknak. A letartóztatott mintegy 2500-3000 tüntetőből még jelenleg is legalább 150-200 ember börtönben ül. Sohrab és Javad Magyarországon kaptak új esélyt az életre. Legyünk arra büszkék, hogy segíthettünk.

Szeptember 7. Mindig is furcsa szokásnak tartottam azt, hogy az emberek naplót írnak, de az elmúlt idő eseményei megértették velem, hogy miért is teszik ezt. Nem kellett sok, hogy magam is elkezdjek egyet. Egyszerűen kell valamilyen út, hogy kiadjam magamból, ami nyomja elátkozott lelkemet. Remélem ez majd segíteni fog. Elsőre ennyit. Szeptember 12. A mai napig nem írtam újabb bejegyzést, hisz nem volt miért. Az elmúlt éjszakákon ugyanazt csináltam, mint átkozott létemben mindig, amióta megláttam őt. De ez még túl korai, túl fájó, hogy le tudjam írni. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Talán nem is lehet. Pedig meg kell tennem, hisz ezért vettem ezt a naplót. Felesleges bármi egyebet is írnom bele addig, amíg rá nem szánom magam, hogy legalább ide le tudjam írni. November 2. Az elmúlt másfél hónap minden éjszakájának hallgatásából elég. Most már le kell, hogy tudjam írni.

A hallgatás belülről emészti fel a lelkem. Minden este követem őt, látványa egyben az égig emel és a föld izzó méhébe taszít. Nem bírom már tovább a hallgatást. El kell mondanom neki. Neki, magamnak, bárkinek, mindenkinek… El kell mondjam, hogy szeretem. Leírni végre le tudtam. SZERETEM. Ezt neki is tudnia kell… De hogy mondjam el neki, hisz azt se tudja, hogy létezem? Nem léphetek csak úgy elé, mindent elfedő rejtekemből és vallhatok színt előtte! Nem tudom mit tegyek… Még sosem éreztem ilyet – mintha tehetetlenségemben sötét felhők gyülekeznének fölöttem. Valamit tennem kell – valamit muszáj, de félek… A tehetetlenség megöl vagy megőrjít. November 4. Most, hogy magammal megosztottam, leírtam a legféltettebb titkomat, sokkal könnyebbé vált bármi egyébről is írni. Leírom hát, amit álmodtam.

Olyan érzés volt, mintha valamilyen rossz gengszterfilmben szerepeltem volna. Mindenki századeleji ruhákat viselt, nagyon röhejesen néztek ki – mai fejjel sokkal jobb a mai divat. Valamilyen pap vagy szektás testében lehettem egy félhomályos, füstös szobában, körülöttem ódivatú ruhákban öltönyös férfiak álltak, forgótáras géppuskákkal. Kétségbeesve habogtam nekik valami apokalipszisről, ahol egy sötét varázsló elvetemült szörnyetegeket szabadít ránk, ami majd végez mindenkivel. Azt ordítottam, hogy meg kell találnunk őt, különben végünk. Ennyire emlékszem… Még soha nem álmodtam ilyen furcsát. Talán legközelebb nem szívom magam tele lefekvés előtt – úgy látszik, megfekszi a hasam. November 7. Ma is, mint minden éjjel, követtem őt. Lassan kitör belőlem a vallomás, egyre nehezebben tudom visszatartani. Meg fog ölni a hallgatás. Megint, megint ez a szenvedés – el kell mondanom neki.

Egyre nagyobb a súly a vállamon… egyre inkább érzem azokat a sötét fellegeket gyülekezni fölöttem. Ráadásul megint azokkal a századeleji gengszterekkel álmodtam. November 8. Azt hiszem megtörtem – holnap éjjel felfedem magam előtte. Már nem érdekelnek a következmények. Nem érdekel az sem, ha ezzel magam ellen fordítom a többi boszorkánymestert. Lesz, ami lesz. November 9. Azt hiszem, az utolsó sorokat írom a naplómba, mielőtt elindulnék végleg. Meghalt… Megölte az a szörnyeteg… A szemem láttára tépte szét az a mocskos fattyú – és én csak álltam ott, nem tettem semmit… A félelem legyőzött –ott álltam dermedten a rejtekemben. A hibámért nekem is vezekelnem kell – hiszen hagytam meghalni… Megtalálom azt nyomorult farkast, amelyik megölte, még ha az egész Central Parkot is kell végigjárnom hozzá és az összest megölnöm… Meg kell halniuk… ahogyan nekem is…

A modul teljes megértéséhez vissza kell mennünk egészen a XII. századba. Ekkor történt, hogy Charlotte, a toreador öreg magához ölelt egy ikerpárt: Arthur és Nicholas Twinst. A két fiatalember már halandóként is egymás vetélytársa volt, egyetlen cél mozgatta az életüket: jobbnak lenni a másiknál. Bármiben. Ez vámpírként csak még jobban kiéleződött. Ezt használta ki London akkori hercege Mithras is. Mithras már akkor több évezredet megélt ventrue matuzsálem volt, aki a perzsa nap- és hadisten arca mögé bújva uralkodott halandó és előholt felett egyaránt. Róma idején utazott ki Britanniába, és vetette meg ott a lábát. Kora, hatalma és tapasztalata hamar vezető ranghoz juttatta őt. Ám ennek a fényes korszaknak véget vetett vallása hanyatlása. Mithras mélyálomba merült, ám a XI. században néhány évvel felébredése után magához ragadta ismét a hatalmat. Ekkor egy egész Nagy-Britanniára kiterjedő vámpír-uradalmat hozott létre, melyet vasmarokkal, jól szervezetten irányított. Mithras pedig saját pártfogásába vette Nicholast. Ennek nagyon egyszerű oka volt: bosszantani akarta ellenfelét, Charlotte-ot. Ezzel a lépéssel a két ifjú káinita nem csak egymás vetélytársa, hanem ellensége is lett. Mithrast az idők folyamán kétszer próbálták megbuktatni, ebből a kettőből a második volt az, amely sikerrel járt.

Azt persze csak kevesen tudják, hogy ez csak azért alakult így, mert Mithras engedte… Az első lázadást, mely az 1250-es évekre tehető, Mithras akkori legnagyobb ellenfele a toreador Melusine d’Anjou vezette, és Charlotte is kulcsfontosságú szerephez jutott benne. Mint az korábban is megemlítésre került, a felkelés elbukott, a vezetőit Mithras keményen megbüntette. Sokan voltak, akik inkább választották a mélyálmot, mint a megaláztatást. Ezek közé tartozott Charlotte is, elhagyva ezzel a brit éjszakák politikai színterét, és magára hagyva gyűlölködő gyermekét, Arthurt. A második kettőszáz évvel ezután játszódott le, az anarch lázadás során. Sikereit is minden valószínűség szerint ennek az eseménynek köszönheti. Vezetői Arthur Twins és a nosferatu William Sharpe voltak. A puccs sikerrel zárult, ámde Sharpe becsapta addigi szövetségesét, és ő maga ült a hercegi trónra. Na de, nézzük hogyan is zajlott ez Mithras szemszögéből! Manapság kevesek számára ismert tény, de akkoriban köztudott volt, hogy a herceg tartott maga mellett egy tanácsadót, Caiust. Származásáról és koráról már akkor sem tudott senki semmit, csak annyit, hogy a malkavita klán vére csörgedezik ereiben, továbbá látnoki képességekkel rendelkezik. Ez utóbbi volt az, ami felkeltette Mithras érdeklődését, és tanácsadót csinált az őrült férfiból. Caius pedig előre látta, hogy a „fiatal” vámpírok fel fognak lázadni az ő istene ellen. Természetesen beszámolt urának a látomásairól, akiben egy nagyszabású terv fogalmazódott meg… Mithras roppant öreg volt és bele is fáradt az örökös csatározásokba. Úgy döntött, hogy mélyálomra hajtja a fejét, úgy hogy mindenki halottnak higgye őt, ezáltal biztosítva pihenése zavartalanságát. Persze a hercegségéről sem feledkezett el, és elrejtőzése előtt előkészítette a több évszázad múlva esedékes visszatérését. Titokban megalkotott egy tárgyat, melyet Mithras Fényének hívnak. Ez az aranymedál az, mely felébresztheti őt bármikor évszázados álmából.

Ámde nem engedhette meg, hogy ellenségei kezébe kerüljön, így elrejtette. Viszont három nyom maradt a hollétét illetően. Az első magának Caiusnak az eredeti próféciái, melyeket megfejtve el lehet jutni a Fény rejtekhelyére. És ki lenne képes őrült nyakatekert vízióiból bármit is kihámozni? A másik két nyom az egy-egy önmagában teljesen érthetetlen szöveg, de összeolvasva kettőt elvezeti az olvasót a Fény rejtekhelyére. Két vámpír volt, akikben feltétel nélkül megbízott: a gangrel Aethelwulf, aki évszázadokon át hadvezére és fanatikus híve volt, és Nicholas Twins, akit pedig évszázadokon át sajátkezűleg nevelt. Ők ketten voltak azok, akik megkapták a két utóbbi szöveget, hogy ha eljön az idő, akkor ébresszék fel urukat. Csak ők ketten, illetve Caius tudnak arról, hogy mi is történt valójában Mithrasszal. Az anarch lázadás és a puccs végeztével az új herceg berendezkedett, de uralma alig egy évszázadig tartott, ugyanis Nicholas és Aethelwulf kihasználva a Sharpe és Arthur közötti feszültségeket megbuktatták Williamet, és saját bábjukat, a ventrue Theodore Godwinsont ültették a trónra. Az új status quo sem tartott sokáig, ugyanis Arthur folyamatosan negédes szavakkal és apró célozgatásokkal a saját pártjára állította a herceget, és segítséget ajánlott neki, hogy önállóan uralkodhasson. Arthur és Godwinson szövetséget kötöttek az ekkorra ugyancsak megerősödött tremere klánnal. A tremere-k Mithras uralma alatt gyengék voltak, ugyanis az akkori herceg egyszerűen nem tűrte meg őket a hatalom közelében. Segédkezet nyújtottak még az első, elbukott Mithras elleni lázadásban, ami csak még tovább gyengítette őket. Ám a hadisten bukása után csöndben és észrevétlenül kezdték el gyűjtögetni a hatalmat, és a XVI. Századra már nem lehetett figyelmen kívül hagyni befolyásukat. Ezért is hozzájuk fordultak segítségül, hogy az ország egyik legjobban szervezett klánja támogassa Godwinson herceget. Eme újabb ármánykodásnak és cselszövésnek majdnem egy vámpírok közötti polgárháború lett az eredménye a XVII. század első éveiben. Ám végül csak egy áldozatot követelt: Aethelwulfot. Arthur Twins végzett vele saját kezűleg. Bűnét pedig senki nem tudja csak egy valaki, akit habár a herceg száműzött a városból, de még így is hatalmas fenyegetést jelent Arthurra nézve: Nicholas Twins.Godwinson herceg így megszabadult korábbi uraitól, Arthurt pedig hálából klánja elsőszülöttjévé tette, amely posztot korábban a másik Twins töltötte be. Nicholas viszont nem felejtett. Évszázadokon át készítette elő a saját visszatérését, hogy visszaragadja testvérétől az elsőszülötti pozíciót, és hogy újra felébressze istenét évszázados álmából. Szereplők Marianne Rochester London jelenlegi legbefolyásosabb és legrettegettebb hárpiája.

Az elíziumok királynője. Egyetlen pillantásával sújt porrá bárkit, akár a többi hárpia ellenében is (Andrea Hess, brujah és Will „Sármőr” Lion, ventrue). Előszeretettel sérteget másokat, gúnyolódik rajtuk, élvezetét leli mások megalázásában, sőt néha nyilvános megszégyenítésében. Csípős megjegyzéseivel nem kímél soha sehol senkit. Mindezt persze kedves, bájos stílusban, angyali mosollyal egy észveszejtően gyönyörű nő arcán. De mindig gondosan ügyel rá, hogy legalább ugyanannyi támogatója, hódolója legyen, mint amennyi ellensége. Ritka, hogy valakivel tényleg kedves és barátságos legyen, ilyenkor természetesen mindig el akar érni valamit. Négyszáz évvel a háta mögött elég öreg már ahhoz, hogy semmit ne tegyen ok nélkül. És Arthur Twins imádott gyermekeként elég bátor ahhoz, hogy bárkit megsértsen. Célja látszólag a mások kínos helyzetbe hozásán történő szórakozás, és apuci támogatásának az élvezete. De a látszat persze csal… Marianne valójában egy velejéig romlott nőszemély, a hatalom megszállottja gyűlöli Arthurt, csak azért teszi neki a szépet, hogy később egészen biztosan célba találjon a kése… de addig is élvezi a védelmét. Rochester kisasszony a köztudattal ellentétben nem Arthur Twins gyermeke. Nicholas nemzette őt, közvetlenül száműzetése előtt, majd Arthur adoptálta és mutatta be úgy, mint saját gyermekét. Arthur ellátta őt mindennel, semmiben sem hagyta Marianne-t hiányban szenvedni, olyan közel tartotta magához amennyire csak tudta. Félt, hogy Marianne titokban összejátszik saját Atyjával, és segíti őt egy esetleges visszatérésben és bosszúban. Nos egyáltalán nem volt ez a félelem alaptalan. Marianne valóban segítette Atyját, hogy egyszer újra Londonban lehessen elsőszülött, és visszafizesse a régi számlát fivérének. De Marianne nemcsak nevelőatyját árulta el, hanem valódi nemzőjét is. Saját előnyére kevergette a lapokat, hogy végül ő nyerje el a hercegi címet.

Nézzük, hogyan kívánta ezt elérni! Az évszázadok folyamán levelezést folytatott száműzött Atyjával. Kitervelték, hogy 2002 szeptemberében fogják hajón becsempészni a városba Nicholast, aki azonnal a főszolgabíró illetve a herceg elé járul, hogy felfedje előttük Aethelwulf gyilkosságát. A megfelelő bizonyítékok birtokában ez még alátámasztott is lett volna, ily módon Arthur eltűnt volna a londoni politika színpadáról, és testvére vette volna át a helyét. Ám Marianne titokban megkeverte egy kicsit közösen főzött levesüket. Arthur fülébe suttogott, célozgatva rá, hogy atyja hamarosan a városba érkezik. Tudta jól, hogy a két Twins engesztelhetetlen gyűlölettel viseltet majd egymás iránt, és Arthur Nicholas után fog menni. Találkozásukból pedig csak egyikőjük kerülhet ki élve. Terve idáig bevált, Arthur el is indult, hogy felkeresse a kikötőben várakozó testvérét. Marianne tervének következő része a két öreg összecsapásának túléljőt volt hivatott eltenni láb alól. Erre egy asszamitát kívánt felhasználni, akit az elmúlt másfél évszázad alatt elcsábított, (ál)szenvedélyes levelezést folytatva vele. Természetes, hogy Marianne részéről csak ügyes színészi játék volt az egész, de ismeretségük kezdetén a szerencsétlen orgyilkos még csak zöldfülű volt, így menthetetlenül beleszeretett a nőbe. Marianne kapcsolatuk beteljesítéséhez egy aprócska szívességet kért csupán: ölje meg a két öreg harcának túlélőjét. Vének és hatalmasak mindketten, de egy ilyen küzdelem bizony feléli az ő erejük nagy részét is. Ekképpen egy fiatalabb, ámde képzett vámpír is végezni tud velük. Illetve csak az egyikkel. Míg az asszamitát atyja hajóján viszonylag könnyű volt becsempészni a városba, addig gyorsan kijuttatni már nem olyan könnyű. Megbízható személyekre volt ehhez szüksége, akik elvégezhetik ezt a feladatot, ugyanakkora balhét is elvihetik.

És itt jönnek majd képbe a karakterek. Marianne korábban rávette az atyját, hogy olyan irányban terjeszkedjen az ügyleteivel, amely veszélyezteti a karakterek érdekeltségét, így felajánlhatja nekik, hogy amennyiben segítenek neki, úgy eléri, hogy Arthur visszaadja azt, ami az övék. Továbbá ezzel még egy jó ürügyet is szolgáltat arra nézve, hogy miért akarhatták a kerekterek elkövetni a Twins-gyilkosságot… Ezt követően már csak a főszolgabírót kell értesíteni a gyilkosságról és hamis bizonyítékok (lásd később) segítségével bemártani őket. És máris áll a bál. Marianne az ’50-es évektől kezdve összejátszott Austin Morissal (lásd később), atyja szárnysegédével. Együtt találták ki a hamis videofelvételek elkészítését. Együtt akarják bemutatni a modul második éjszakájára tervezett elíziumon a nagyközönségnek, illetve itt fogják bejelenteni igényüket a hercegi posztra. Eddig miért nem tették? Mert Twins, a város legerősebb és legbefolyásosabb káinitája Bowesley királynőt támogatta. De a terv szerint eddigre (minkét) Twins halott lesz, és szabad lesz az út a trónig. Arthur Twins London legöregebb és leghatalmasabb vértestvére. Befolyása csaknem akkora, mint a hercegé. Viszont nemhogy nem tör a hercegi pozícióra, egyenesen táogattja Bowesley-t. Ugyanis még nem tartja elérkezettnek a hercegváltás idejét. Majd, ha az ő kezében lesz Mithras Fénye… Igen, Aethelwulf elpusztításakor hozzá jutott az a töredék, melyet korábban a hadvezér birtokolt, és a Fényhez kalauzolja el az olvasót. És Arthur azonnal tudta, hogy Mithras öröksége lesz az, amely az abszolút uralmat a város felett a kezébe fogja adni. Csak előbb meg kell találni, a kulcs másik fele viszont gyűlölt és rettegett testvére birtokában van. Ráadásul nála van a gyilkos fegyver és, szemtanúja volt a gangrel halálának, és ő is akarja a Fényt.

Mint láthatjuk Arthurnak jócskán van tartani valója testvérétől. Könnyedén a bukását okozhatja, ha felbukkan és átadja az illetékeseknek a bizonyítékokat. Nem csoda, hogy kap az alkalmon, amikor Marianne a fülébe suttog Nicholas érkezéséről. Soha vissza nem térő alkalom arra, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon riválisától. Azonnal a kikötő felé veszi az irányt… De hát kilencszáz év nemlét azért mégiscsak szép mennyiség, amit kellő mennyiségű bizalmatlanság és óvatosság nélkül nehéz megélni. Ezért is nem támad rögtön a dokkoknál felbukkanó Nicholasra. Inkább elbújik és vár, mert tudja, hogy nem lehet ilyen könnyű a dolog. Lám igaza is lett! A semmiből felbukkan egy férfi, markolatig mereszti tőrét Nicholasba, majd távozik azokkal a fiatal vámpírokkal, akik döbbenten nézték végig a jelenetet. Arthur a nyomukba ered, mert hajtja a kíváncsiság, hogy miért akarták a testvérét megölni ezek a zöldfülűek. De az is lehet, hogy az ő fejére pályáztak… Mindenképp ki kell derítenie. Van azonban még egy nyomós ok, amiért a követni kezdi őket. Ez pedig az az aktatáska, ami Nicholasnál volt megérkezéskor, halála után pedig a gyilkos vette magához. A megérzései azt súgják abban van a kulcs a Fényhez. Arthur mindenképp megszerzi a táskát. Amennyiben a szétválás után (lásd később) az asszamitánál maradt, úgy tőle veszi el, akár az élete… elnézést nemléte árán (Arthur könnyedén elbánik az alig másfélévszázados ki pondróval). Amennyiben a karaktereknél van, úgy észrevétlenül (Fátyol, emlékezetmódosítás) elviszi tőlük. Úgyis elpusztulnak az eddigre őket üldöző főszolgabíró kezei között. Megérzései nem csaltak, valóban a Fényhez vezető második töredék volt benne. Így Arthur fel is kerekedik, hogy megszerezze. Majd amikor a magáénak tudhatja ezt a hatalmas ereklyét, akkor majd ráér elfenekelni a gyermekét, és foglalkozni a hercegi trón megszerzésével.

Első útja saját menedékébe vezet, gondosan ügyelve arra, hogy észrevétlen maradjon még saját őrei előtt is. Jobb az, ha halottnak hiszik. Itt megához veszi az Aethelwulftól szerzett töredéket, és elindul a kincsvadászatra. Ekkor az itt kutakodó karakterek (lásd később) megpillanthatják. Követve a két töredék leírását eljut egy titkos mithraeumba, mely évszázadok óta működik titokban és őrzi az egykori hadisten hitét. Nicholasnak hazudva magát bejut szentélybe, ahol megtalálja az oltár alól induló titkos járatot, mely egy alsó szentélybe vezet, ahol is csak őrá vár a… nagy büdös semmi. Ráadásul a visszaút is elzárul. Hát igen. Arthur egyenesen belesétált a Nicholas által előkészített csapdába. Sok éjszakányi éhezés fog itt rá várni, aztán sok évszázadnyi csöndes, zavartalan álom. Utolsó próbálkozásként a jelenlét 4-hívás nevű diszciplínát fogja alkalmazni, hogy magához szólítsa a játékos karakterek egyikét reménykedve abban, hogy kívülről ki tudja őt szabadítani. Nicholas Twins Zseni. Kiváló intrikus, remek cselszövő. Minden, ami korábban leírásra került hazugság. Illetve minden megtörtént, de semmi sem azért, ahogyan azt a végrehajtója gondolta. Minden hajszál pontosan Nicholas terveinek megfelelően történt. Marianne árulása, Arthur gyanakvása és keresése, a karakterek üldöztetése. Minden. Nicholas évszázadokon át tervezett, készült a visszatérésére. A jelenés diszciplínával folyamatosan a jövőt fürkészte, leveleivel és beszélgetéseivel kielemezett mindenkit. Tudta, hogy ki mikor mit fog tenni. És ennek megfelelően alakította a tervét. A tervét, melynek végén ő hatalomra kerül és bosszút áll mindazokon, akik elárulták és tönkretették. Első lépésben gyermeket nemzett a XIX. század közepén. Egy elfogott fiatal szabbatista tzimisce segítségével először saját képmására formáltatta a halandót, aztán elvégezte rajta az ölelés szertartását. Végül megszabadult a tzimisce-től, így csak ketten tudtak a hasonmásról: ő, és a férfi, akinek nemléte hátralevő részében Nicholas arcát kellett viselnie. Felnevelte és kitanította a gyermeket, vérrel magához kötötte, biztosítva ezzel feltétlen hűségét.

Aztán 1992-ben Londonba utazott titokban, és Thomas Archer néven senkiháziként folytatta nemlétét, gondosan elrejtve valódi személyazonosságát. Belépett az Isten Keze nevű ifjakból álló kotériába (lásd később), és hamar az ujja köré csavarta őket anélkül, hogy észrevették volna. Újabb eszköz a terv végrehajtásához. Eközben folytatta levelezését Maianne-nal elhitetve vele, hogy még mindig Franciaországban van. 1995-re rátalált a keresett Mithras Fényére. Ebben nagy segítségére voltak a helyi nosferatuk, akiknek az elsőszülöttje régről adósa Nicholasnak. Quasimodo pedig azon kevés vámpírok közé tartozik, aki öregként is tartja adott szavát. Tekintettel arra, hogy a nosferatuk birtokában volt Caius eredeti próféciája, és az évszázadok során több részletet megfejtettek belőle, összevetve Nicholas saját töredékével könnyen megtalálta a Fényt. A helyszínt pedig előkészítette testvére számára, hogy fogságba ejtse a szentély alatti titkos járatban. Nem akarta megölni, mert a pax vampirica tiltja, de a mélyálomig éheztetésről nem szól semmit… Ezután a Fényt elrejtette, és folytatta a Nagy Mű (magában csak így gondolt rá) kivitelezését. Marianne-nal tovább tervezgette a saját „visszatérését”. Eközben elérte, hogy az Isten Keze Marianne ellen forduljon. (Fordított úton vitte végbe: gyermekét rábírta, hogy tegye tönkre a kotériát.) A fiatalok pedig ráálltak Marianne megfigyelésére, hogy lehetőséget találjanak a bosszúra. Következő lépés a hasonmás megérkezése volt. Marianne úgy tudta, atyja fog megérkezni. Nicholas már hosszú ideje tisztában volt azzal, hogy gyermeke el fogja árulni, ezért hozta létre hasonmását. A helyzet pontosan a tervei szerint alakult: Marianne tájékoztatta Arthurt, aztán kijátszotta az aduját is: az asszamitát. A helyszínen is minden megfelelően történt: Arthur háttérből figyelt és a hasonmás halálakor elhitte, hogy testvére már nincs többé. Ráadásul így a karakterekből álló kotéria is készen állt arra, hogy némi bíztatásra lebuktassa Marianne-t. Mozgásba lendítette az Isten Keze kotériát, akik a megfigyeléseknek köszönhetően rájöttek arra, hogy Marianne el akarja pusztítani atyját, és a hercegi címre tör.

Megkésve (pont ahogy Nicholas eltervezte) tájékoztatták a játékosokat arról, hogy veszélyben vannak, szabaduljanak meg az utastól, és találkozzanak további felvilágosításért. Thomas Archer találkozik a játékosokkal és felvilágosítja őket a helyzetről: Marianne becsapta őket is, és a nyakukba akarja varrni a gyilkosságot. Ezután segítséget kér tőlük a hárpia lebuktatására. Közben az Isten Keze tárgyalásokba kezd a nosferatukkal, hogy legalább annyival segítsék a játékosokat, hogy nem tájékoztatják folyamatosan a főszolgabírót. A kérést Nicholas oly módon támogatja meg, hogy titokban odacsempészi Quasimodonak a pecsétgyűrűjét. Ebből az elsőszülött tudja, hogy valójában Nicholas kér tőle szívességet és nem a kotéria. Mikor mindezzel végzett hátradől és vár, hogy a játékosok tegyék, amit tenniük kell, és felkészül, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő helyen legyen megnyerve ezzel a játszmát. Megjegyzés: Thomas Archer Ő Nicholas alteregója. Mindenki egy senkiházinak hiszi, aki azzal próbál megmenekülni korbács karmai közül, hogy segít, ahol csak tud, és gyűjti a szívességeket. Stílusa nagyon laza, sok szlenget (túl sokat) használ, közvetlen, barátságos mindenkivel. Folyamatosan játssza a rafinált utcagyereket (az első felét nem túl nehéz megtennie). Öltözködése kirívó, ízléstelen, undorító. A beszédet meg a megfelelő, fiatalos viselkedést sikerült Nicholasnak megtanulnia, de az ruházkodás valahogy nem jött össze. A játékosok szerepe 1. Marianne ajánlata A játék elég keményen indul: a mesélő tudtára hozza a játékosoknak, hogy a kotériájuk érdekeltségei veszélybe kerültek. Mindegy mi ez, Arthur Twins is abban az üzletben utazik, és az utóbbi hónapokban kiszorította őket a piacról (ez egy-két vagy akár több pont csökkenést okozhat néhány háttérben). A helyzetet még kellemetlenebbé teszi, hogy ha így mennek tovább a dolgok, nem marad semmijük.

Ezzel egyrészt visszafogjuk a világméretű befolyásnak, és Bill Gates-et megszégyenítő gazdagsásnak örvendő, enyhén(???) megalomán hajlamokkal rendelkező kis vérszopóinkat. Másrészről viszont érdekeltté tesszük őket a modulban. Mint az korábban már szerepelt, ez főként Marianne-nak köszönhető, ő győztem az elsőszülöttet, hogy tegye meg ezeket a lépéseket. De erről a karakterek mit sem tudnak. Amit viszont tudnak: szeptember 21. éjszaka megszokott helyükön tanakodnak a jelenlegi helyzetről, amikor megjelenik Marianne, és egy aprócska szívességért cserébe ráveszi „atyját”, hogy adja vissza mindazt, amit a karakterektől elvett. A szívesség a következőképpen hangzik: Marianne-nak egy régi ismerőse fog aznap éjfélkor a kikötőbe érkezni (egyszerűen csak Mr. Jacknek hívja), őt kellene a karaktereknek elvenni a London-közeli Yorkshire kisvárosba. Azonban van egy probléma, mégpedig Arthur nem szívleli az illetőt, vagyis inkább kimondottan megtiltotta a találkozást, ezért az ügyet a lehető legnagyobb diszkrécióban kell végezni. Ez az egyesség pedig mindkét felet hallgatásra kötelezi. Ha Marianne nem tartja be ígéretét, akkor a karakterek beárulhatják őt Arthurnál, viszont ha a karakterek kotyognak ki valamit, akkor nem kapnak semmit. Továbbá a karaktereknek személyesen kell fogadniuk az illetőt, aki habár tudja, hogy mennyire kényes helyzet ez Marianne-nak, mégis szörnyen megsértődne, ha csak „vacsoráravaló csordabeliek” (halandók, ghoulok) fogadnák. Erre egy kicsit allergiás. Ha megkötik az alkut, akkor Marianne távozik, biztosítva a karaktereket arról, hogy amint megtudja, hogy vendége biztonságban van, már intézkedik is az öregnél. A fentieket természetesen hazudja a nő, és ő innen a főszolgabíróhoz indul, hogy rákenje az elkövetkező gyilkosságot a karakterekre (bizonyítékként a hamis videofelvételeket használja). 2. A kikötőben

A fent nevezett vendég nem más, mint Marianne asszamita szeretője. De ne siessünk ennyire előre… A kikötőbe való megérkezéskor kihaltnak találják a helyet. Sehol egy munkás vagy egy őr (Marianne előkészítette a helyet). Pontban éjfélkor a megadott találkozóhelyen megjelenik egy férfi ballonkabátban, kalapban, aktatáskával a kezében. A sötét, a felhajtott gallér és a kalap miatt még nem tudják kivenni az arcát. Csak akkor, amikor a semmiből előbukkan még egy férfi az előző háta mögött, és ezzel egy időben kést szúr az előző szívébe. Az áldozatról lehullik a kalap, elejti a táskát döbbenetében, és ekkor ismerhetik fel benne a karakterek Arthur Twinst, mielőtt még elporlad (valójában a hasonmás pusztulásának voltak szemtanúi, de ők mit sem tudnak Nicholas létezéséről, a tervéről meg pláne nem). A gyilkos ezután nyugodtan, kissé jókedélyűen bemutatkozik: Mr. Jack. Aztán felveszi az elhunyt aktatáskáját, és várja az indulást. Nézzük közben a háttéreseményeket: Arthur már korábban megérkezett a kikötőbe, de óvatos volt, és elbújt, hogy inkább csak megfigyelje az eseményeket. Ezzel nem került sor a Marianne által annyira kívánt harcra. Erről viszont nem tudott az asszamita. Ő látta a megfelelő kinézetű személyt kisétálni a hajóból, valószínűsítette, hogy a küzdelem túlélőjével van dolga, ezért lecsapott (elvégre Marianne már az éjszaka kezdetén értesített atyját, az azóta eltelt pár óra elegendő kellett, hogy legyen a leszámolásra). De mivel a célpont pontban éjfélkor hagyta el a hajót, Mr. Jacknek nem volt lehetősége előbb támadni. Emiatt elkövetett egy hibát: szemtanúkat hagyott maga után. Nem törődött vele túl sokat, elvégre hamarosan halottak lesznek a főszolgabíró jóvoltából. Mindezt Arthur szép csöndben végignézte rejtekhelyéről. Azt hitte, testvére meghalt, de az értékes iratokat tartalmazó táska a gyilkosnál és „cinkosainál” van. Ezért követni fogja őket, és a fentebb ismertetettek szerint meg is szerzi azt, ami neki kell. 3. Kapás van! Az autóút közben csörögni kezd az egyik karakter telefonja. Archer hívja őket: nagy baj van! Marianne az éjszaka folyamán fel fogja keresni őket, hogy egy szívességet kérjen a karakterektől. Arra kéri őket, ne fogadják el, mert Marianne csőbe akarja húzni őket. (Látszólag) meglepetésként éri őt, hogy elkésett a hívással. Ekkor azonnal közli velük, hogy az utastól meg kell szabadulni, és találkozót kér tőlük.

Óvatosságra és sietségre szólítja fel őket, mert a főszolgabíró már a nyomukban van. (Itt esetleg elgondolkozhatnak a játékosok, hogy vajon honnan tudja Archer, hogy üldözve vannak, ha elkésett a hívással… de nem kell erre felhívni a figyelmüket.) Ha a karakterek eleget tesznek Thomas kérésének, akkor az asszamita egyedül próbál meg kiutat találni a városból. Sejti, hogy valami nem úgy alakult, ahogy kellett volna. A táskát pedig amennyiben tudja, magával viszi, hogy később átadhassa szerelmének. És akkor léphetünk is a következő pontra! 4. A találkozó Archer egy elhagyott, eldugott helyet jelöl meg a találkozó helyszínéül. Itt a következőkről tájékoztatja a karaktereket: -Marianne megölette az atyját, és a karakterekkel akarja elvitetni a balhét -Marianne a hercegi címre pályázik -összejátszik Austin Morrisszal, Twins szárnysegédével -Morris készítteti a karakterek elleni bizonyítékot: egy hamis videofelvételt, a készítője Samuel Ryan informatikus, grafikus -Twins, amíg utol nem érte a Végső Halál, keresett valamit, amire Marianne-nak is fáj a foga, de erről jóformán semmit sem tudtak kideríteni. Javaslatot tesz a karaktereknek: törjenek be Marianne-hoz, és keressenek bármit, amivel az ő bűnösségét igazolhatják, valószínűleg a hamis felvételek is itt vannak. Biztosítja még a karaktereket arról, hogy az Isten Keze a háttérből támogatja őket, de nem kíván életveszélybe kerülni. Eddig (ha minden jól megy) fix a történet menete, innentől minden a játékosok döntésétől függ. Ezért az alábbiakban fontosabb helyszínek, események illetve az NJK-k cselekedeteinek leírása következik. 5. A Twins-Rochester kúria Az első és legfontosabb helyszín Marianne menedéke.

A nő egy hatalmas palotán osztozik atyjával, ezt a karakterek is nagyon jól tudják. Az épület jól őrzött, több tucat biztonsági őr és kamera gondoskodik a két öreg védelméről. Együtt az épület legfelső emeletén található lakosztály mentes az őrjáratoktól és kameráktól. A két káinita még saját szolgái elől is titkolja ügyleteit. Továbbá az épületet csak Arthur Twins által ismert titkos folyosók hálózzák be. Amit itt találhatnak: -Marianne szobájában rábukkanhatnak a hamis videofelvételre illetve egy kép mögötti széfben egy köteg szerelmes levélre. Ezeket Mr. Jack írta Marianne-nak, és többe is belelapozva észrevehetik, hogy szó van benne a korábban látott gyilkosságról. Egyértelműen használható bizonyíték. -Twins lakosztálya romokban hever. Valaki alaposan feltúrta az egészet, szemmel láthatóan keresett valamit. (Marianne kereste a Mithras Fényéről szóló íratokat, de nem találta meg, Twins remekül elrejtette őket.) -Két képet láthatnak meg egymás mellett. Az egyik le van takarva, a másik Twins-t ábrázolja. Ha a letakart képről lehúzzák a leplet, az is Twinst ábrázolja, csak apróbb különbségekkel: más ruha, más háttér, stb. (Magyarázat: a látható képen Arthur van, a letakarton Nicholas. Habár gyűlöli fivérét, és látni se bírja az arcát Arthur, nem volt képes elpusztítani a mesteri festményt, ezért megtartotta, csak lefedte.) Ezt nagyon fontos látniuk a karaktereknek, ez lehet az első nyom az ikertestvér létezésére. -Egy pillanatra megpillanthatják Arthur Twins-t, aki azonnal eltűnik egy sarok mögött, és nem is fogják megtalálni. (Magyarázat: Arthur belopakodott a házba egy titkos járaton keresztül, magához vette a Fényről szóló papírjait, és egy titkos járaton át távozott.

Ezután elindul felkutatni Mithras örökségét.) 6. Üldözés Cyrus Deant, a tremere főszolgabírót Marianne becsapta a hamis bizonyítékokkal, ezért a karakterek nyomában van. Ha valakitől, akkor Deantől van oka rettegni a karaktereknek. Hírhedten kegyetlen, karrierista és nagyon halálos. Háromszáz éven át tanulmányozta a taumaturgia legpusztítóbb és legfájdalmasabb formáit. Fegyveres küzdelem nem ért túl jól, de rettentő vérmágiájának köszönhetően egy kisebb rohamosztaggal felér. Habár ő maga csak 9. generációs, előszeretettel használja a Vérösvény „Potens vér” nevű képességét (3. szint), mielőtt elindul megbüntetni a rosszfiúkat… Információ-begyűjtésben, kutatásban és pusztításban az alábbi segéderőket vonultatja fel: a rendőrség (ők üldözik a karaktereket), a nosferatuk (ők keresnék a karaktereket, ha az Isten Keze nem tárgyalt volna velük), a korbács (szintén keres), a tremere klán (van kérdés?). A főszolgabíró és csatlósai remek eszköz arra, hogy folyamatosan nyomást gyakorolhasson a mesélő a karakterekre. Legyen is üldözés bőven a mesében, hadd érezzék, hogy nem babra megy a játék, hanem a nemlétükre. FIGYELEM! A főszolgabíró NEM azért van a játékban, hogy megégesse, ledarálja, összezúzza, elsorvassza, egyszóval kisujja hegyével elpusztítsa a csapatot!!! Pusztán csak jól rájuk kell vele ijeszteni, és mozgásban tartani a történetet, semmi több. Amennyiben a karakterek feladják magukat, és valahogyan bizonyítják ártatlanságukat, úgy a főszolgabíró kéri fel őket, hogy segítsenek neki bizonyítékot gyűjteni Marianne ellen, de hogy addig se gyanakodjon, játsszák el, hogy még mindig üldözve vannak. Egy esetleges vallatás (talán kihallgatás) során sem kell kímélni a karaktereket. Cyrus egy szörnyeteg! Kegyetlen, hidegvérű, embertelen, szadista állat, akinek csak a félelem és szenvedés látványa okoz gyönyört (na jó, ez egy kicsit túlzás, de a játékosok érezzék csak így…). 7. Austin Morris és a hamis biztonsági felvételek Morris körülbelül Marianne-nal egy időben kapta meg az ölelést, de pár évvel fiatalabb. A nő azt ígérte neki, hogy ha segít őt herceggé tenni, akkor Morrisból elsőszülöttet csinál. Több se kellett Austinnak, pár éjszakával később előállt egy halandó férfival és egy ötlettel, hogyan lehetne másokra kenni Arthur meggyolkolását.

A halandót Samuel Ryannek hívták, foglalkozását tekintve pedig informatikus volt. Jó pénzért és a halhatatlanság esetleges eléréséért hajlandó volt számítógéppel manipulált felvételt készíteni, melyen jól látszik, amint a karakterek végeznek a kikötőben Arthur Twins-szel. A terv szerint a szeptember huszonkettedikén (a modul második éjszakáján) tartandó elíziumon akarják bemutatni a nagyközönségnek. Ha ez sikerülne Marianne-nak, akkor a karakterek egészen biztosan vérvadászatra számíthatnak, amiből nem húzzák ki magukat egykönnyen. Hogy miért hinnék el a felvételeken látottakat? London vámpírjai nem mai gyerekek, semmit sem értenek az ilyen modern marhaságokhoz, mint számítógép. Nagy nehezen azt még csak megemésztik, hogy mi is az a kamera, meg videofelvétel, de az már eszükbe sem jutna, hogy ezeket hamisítani is lehet. (A városban a legöregebb vámpír, aki ért a számítógéphez az a kétszázötven éves Christopher Miles, de az ő tudása is csak két dologra terjed ki: a passziánszra illetve a Super Mariora…) Maga az elízium a fiatal, tíz-tizenöt éves Jonathan Kettridge által kerül megrendezésre. Az ifjú toreador egy jól menő klubot működtet a belvárosban a Tizenhárom Rózsa néven. A vámpírok kedvelt szórakozóhelye, bármelyik káinita rendelhet magának némi frissítőt is, ha úgy kívánja. A bárban Kettridge kijelentése alapján állandóan az elízium törvényei uralkodnak, minden látogatóra nézve, cserébe szívesen lát függetlent és kamarillást egyaránt. Az Isten Keze kotérián kívül ő az a személy a városban, aki hajlandó segíteni a karaktereknek egy keveset. Valami oknál fogva Kettridge szereti a felfordulást. 8.

Az Isten Keze és a nosferatuk Az Isten Keze tagjai: Miriam Sepherd, ventrue, 10. generáció Aaron Findley, tremere, 11. generáció Mark Collins, nosferatu, 11. generáció Thomas Archer (alias Nicholas Twins) állítólagos senkiházi, ismeretlen generációval A kotéria minden tagja ifjú, egyikőjük sem idősebb 60 évnél. Marianne nagyjából egy évvel ezelőtt csúnyán megalázta a kotériát egy elíziumon, ezzel sikerült teljesen elásni a törekvő ifjakat az öregebbek szemében és teljesen nevetségessé tenni őket. Válaszként az Isten Keze (Nicholas ösztönzésére) belefogott a bosszúhadjárat előkészületeibe. Folyamatosan figyelték Marianne-t, megtudtak róla, amit csak lehetett, hogy mikor eljön az ideje, visszafizessék a kölcsönt, és megmutassák az öreg csókáknak, hogy bizony a fiatalok is sokat érhetnek. Amit fontos tudni velük kapcsolatban, hogy a tagok elsősorban egymáshoz (no de főleg Nicholashoz) hűségesek, és nem a klánjukhoz. (Igen, tremere is, mivel mióta megkapta az alapvető képzést, csak elvétve fordult elő a klánja rendházaiban.) Míg Archer a karaktereket tartja szóval, és világosítja fel őket, hogy milyen mély is a sz*ros kondér, amiben már nyakig benne vannak, addig a csapat másik fele a nosferatukkal folytat tárgyalást. Arra kérik fel őket, hogy egyszerűen ne vegyék észre a játékos karakterek városbeli tevékenységét, és ne tájékoztassák a főszolgabírót. Ez a Nicholas által odacsempészett pecsétgyűrűnek köszönhetően meglehetősen könnyen megy. Ha a karakterek nagyon megszorulnak, akkor akár azt is elérhetik, hogy a nosferatuk segítsenek kihúzni őket a bajból. A nosferatuk elsőszülöttje a Quasimodo becenévre hallgat.

Ennek nagyon egyszerű oka van: ronda mint a bűn, és a Westminster apátságban rendezte be irodáját. London nosferatuinak a nagy része nem követi a „csatornapatkány-imidzset”. Inkább egy hatvanas évekbeli krimi maffiózóira emlékeztetnek: drága öltöny, nagykarimájú kalap, ballonkabát, régi, nagy, fekete kocsi, és persze a jó öreg forgótáras gépfegyverek. A nosferatuk birtokolják Caius próféciájának egészét, és már tetemes mennyiséget megfejtettek belőle, de önmagában még mit sem ér. Ha a karakterek hozzájutnának vagy a próféciához, vagy valamelyik Twins részletéhez, akkor sem mennének vele semmire. Az ötszáz évvel ezelőtti London utcáin kalauzolja végig az olvasót, azokból pedig nem sok maradt mára. 9. A Hívás Amennyiben a mesélők úgy kívánják, ezzel a résszel tovább színesíthetik egy kicsit a játékot. Arthur Twins, mikor végre eljut a Fény vélt rejtekhelyére, beleesik Nicholas csapdájába, az oltár alatti rejtett zugba. Belülről nem tudja kinyitni az ajtót, így csak külső segítségre gondolhat. A jelenlét negyedik fokú képességét alkalmazva magához hívhatja akár valamelyik játékos karakterét is, aki így megindul, hogy felkeresse őt. Ezzel a karakterek eljuthatnak a Fény egykori tároló helyére, egy rejtett Mithras-templomba, melyet egy halandó család titokban, Mithras sugallatára még mindig rendben tart.

A templomot egy középkorú férfi őrzi, aki hajlandó a karakterek rendelkezésére állni, amíg tisztelettel bánnak vele. Arthur jelenlegi tartózkodási helyét nem fogja nekik elárulni semmilyen körülmények között. Ha a karakterek erőszakhoz folyamodnának, akkor sem kell félteni a férfit. Elvégre egy hadisten papja, szóval ért a fegyverek használatához, nem is rosszul. De ez a mesélőkre van bízva. Arthur megtalálásáról annyit, hogy nem érdemes engedni ezt a karaktereknek, főleg nem, ha nagyon a modul elején jutnak ide. (A mesélőre van bízva, hogy ezt mikor süti el játék közben, de mindenképpen miután már jártak az elsőszülött menedékében, és látták őt.) Cél és végkifejlet A karakterek célja minden valószínűséggel túlélésük lesz, illetve ártatlanságuk bizonyítása. Később, mikor megpillantják Arthur Twinst ez változhat. Valószínűleg arra akarnak majd rájönni, hogy mit láthattak. Ekkor érdemes a nosferatukat bevetni, ugyanis Quasimodo felvilágosíthatja őket arról, hogy két Twins volt… meg amit még a mesélő jónak lát. A játék legvégén, miután sikerült Marianne-t lebuktatni, Nicholas Twins felfedi magát! Hadd forogjanak ezen egy kicsit a karakterek, hogy mindkét Twins életben van. És hadd gondolkozzanak, hogy vajon ki halt akkor meg? Twins, miután felfedte magát átnyújtja a főszolgabírónak a fegyvert, amivel Aethelwulfot megölte Arthur. A jelenés diszciplínával pedig már könnyű megállapítani, hogy csakugyan Arthur volt a tulajdonosa, és megölt vele egy öreget. Konkrét személy-, illetve helyszín-leírásokat keveset adtam, mindenhol a mesélő fantáziájára van bízva. A történet szempontjából csak egy fő szál van kidolgozva, amelynek követése lenne a modul célja, de ha ettől eltérnek a játékosok, akkor a megadott információkat könnyen fel lehet használni, hogy más irányba terelődjön a mese.

A lényeg az lenne, hogy a modul végén ráébredjenek, hogy ők egy nagy tervnek csak apró résztvevői. Az igazi játékosok itt az öregek, nem ők. Mi történik, ha a csapat inkább a menekülést választja, mint Marianne lebuktatását? Akkor kapnak egy izgalmas akció-történetet, ahol a főszolgabíró a hatóságokkal folyamatosan ott liheg a nyomukban. Mi van, ha úgy döntenek megkeresik Arthurt? Keressék. Akkor számukra is érthetővé lehet tenni az útmutatást a Fényhez. És ha még őt is segítik? Akkor Nicholas terve kudarcot vallhat. Még a legjobbak is tévedhetnek. Vagy esetleg Arthur játszotta volna ki Nicholast? Végezetül pedig álljanak itt London főbb tisztségviselői: A herceg: Anne Bowesley „királynő”, a ventrue klánból, 4-500 éves Az udvarmester: Colin Martins, a nosferatu klánból, kb. 300 éves Az első szülöttek: Edith Bridge, a brujah klánból, 4-500 éves Lady Alice Hart a malkavita klánból, 6-700 éves Lawrence Bennett a nosferatu klánból, 5-600 éves, becenevén Quasimodo Arthut Twins a toreador klánból, 900-1000 éves Marc LeGrand a tremere klánból, kb. 600 éves Dorian Sepherd a ventrue klánból, kb. 700 éves A főszolgabíró: Cyrus Dean, a tremere klánból, kb. 300 éves Az ostorozó: Karlos, a gangrel klánból, kb 100-150 éves

Neal csöndben ült a fal mellett. Onnan szemlélte az eseményeket. Mielőtt beléptek a terembe Terry felvilágosította egy-két dologról, meg elmagyarázta, hogy kell viselkednie. Itt kell ülnie, és nem zavarhat senkit sem a teremben. Mintha itt sem lenne. Csak figyeljen, és az elízium végén mindent el fognak neki magyarázni. Már lassan egy órája ül itt. Ezalatt sikerült pár dolgot magától kikövetkeztetnie. A lány ott az emelvényen a királynő vagy a hercegnő. Anne, ha jól emlékszik. Ő itt a fejes. Neki tartozik engedelmességgel mindenki. Aztán ott az a három öltönyös srác. Ők a vendégek. Giovannik. Azét vannak itt, hogy részt vegyenek valami tárgyaláson. Ha jól vette ki a beszélgetésekből, akkor van egy Marcus nevezetű Giovanni, aki súlyosan megszegte a törvényeket, és most felette fognak ítélkezni. Azt, hogy mi szerepük lesz a vendégeknek ebben, nem teljesen értette. Terry nem sok mindent magyarázott még neki. Aztán tovább nézelődve kiszúrta Cyrus Deant. Ő egy tremere.

Ők amolyan varázslófélék. És mindenki utálja őket. Ez a Dean figura meg a helyi főszolgabíró. Ez kábé a rendőr megfelelője. Ő is fontos szerepet kap az ítélkezésben. Mellette áll egy másik fickó. Valamilyen don Giovanni, de most nem jut eszébe hirtelen. Mindegy, a Don. Ő meg ennek a Marcusnak volt a társa. Ő segített összehozni ezt a tárgyalást. Ott van még valami Nicholas, az is fontos figura. A legtöbben általában odafigyelnek rá. Meg talán ő a legöregebb, legbefolyásosabb. Akivel épp beszélget az Quasimodo. Őt már elsőre megjegyezte. Elég feltűnő abban a jelmezben. Az ember valóban azt hinné, hogy egy szörnyeteg. Marha jó. Nyílik az ajtó. Végre történik valami! Ketten léptek be rajta. Az egyiket ismeri is, Terry bemutatta neki. Ő Jake, a szervező. A másiknak nem tudja a nevét, de ő is szervez. Épp, hogy beléptek, az ajtót már be is csapták maguk mögött. Átfurakodtak a tömegen, és rögtön a királynő elé álltak. Ijedtnek tűntek. - Úrnőm – hajolt meg Jake, társa követte. - Végre! Mi tartott ennyi ideig? És hol van Marcus Giovanni? A két jövevény közben kiegyenesedett, de tekintetüket továbbra sem emelték fel a földről. Nem válaszoltak.

Pár másodpercig feszült csönd uralkodott a teremben. A résztvevők kicsit közelebb húzódtak, nyakukat nyújtogatták. Mindenki kíváncsi volt a fejleményekre. Pedig még a hülye is tujda. Marcus meglépett. Ezek ketten meg félnek bevallani, hogy az ő hibájuk. Tuti. De azért várjuk ki a végét. - Szóval, asszonyom – kezdte lassan az egyik. – Marcus Giovanni… eltűnt. - Micsoda?! Innetől kezdve Neal nem értette, hogy ki mit beszél, mert akkora hangzavar kezeltkezett a teremben. Mindenki kiabált, fejét fogta, rohangált, mint a mérgezett egér. Neal meg magában mosolygott, hogy ő bezzeg tudta. Egy jó tíz perccel később sikerült úrrá lenni a káoszon, és a királynő Anne (egészen jó csaj amúgy, később talán érdemes lenne bepróbálkozni nála) felállt székéből. - Tisztelt testvéreim! Arra kérlek mindannyiótokat, hogy hallgassatok el egy kicsit! Meghoztam a döntésem. Frederico don Giovanni kérésére megadtuk a lehetőséget Marcus Giovanninak, hogy bizonyíthassa ártatlanságát a Hagyományok több pontban való megszégésében. A messzi Velencéből is utaztak ide kuzinjaik, hogy részt vehessenek ezen az ítélkezésen.

Marcus Giovanni azonban megszökött. – Itt elkezdte felemelni a hangját. – Nem kért a tárgyalásból! Nem akarta bizonygatni saját ártatlanságát! Ezt úgy értelmezem, hogy bevallotta bűnösségét! Én, Anne Bowesley, London városának királynője, nem hagyhatom, hogy hű testvéreimet akkora fenyegetésnek tegyem ki, amekkorát ez a törvényszegő vámpír jelent ránk! Ezért vérvadászatot hirdetek, vérvadászatot Marcus Giovannira! Először taps, aztán megint az előbbi káosz volt a válasz erre a kijelentésre. Úgy tűnik ez a vérvadászat valami nagy dolog. Jól megbolygatta a dolgokat. Az estének ezek voltak a igazából a legjelentősebb eseményei. Az idő fennmaradó részében nyugodt társalgások és cselszövések mentek mindenfele. De az a pár szó, amit elcsípett belőlük Neal, az tetszett neki. Nem rossz ez az egész. Egy próbát mindenesetre megér. Majd ha egy kicsit kevesebb lesz az esemény, akkor megkeresi Jake-et, és beszáll ő is. Az eddigiek alapján, ő valószínűleg nosferatuként fog legközelebb jönni.

Jelentem véget ért a IV. 1001 Éjszaka Meséi verseny. Eredmények: Legjobb szerepjátékos: László Lilla 2. legjobb szerepjátékos: Ficskovszky Péter “Ficskó” 3. legjobb szerepjátékos: Takács Ákos Legjobb csapat: Suicide Command (Hegedűs Nikolett, Molnár Gergő, Ficskovszky Péter)

Előtörténeti különdíj: Tran Dániel “Cuki” különdíj: Király Zoltán “Hősszerelmes” különdíj: Lőrincz Ábel “Kábel” Remélem mindenki jól érezte magát, és lassan kiheveri a nem szokványos modul mentálcsavarjait, és következő versenyre mindenki kipiheni a begyűjtött elmebajokat, bár az sem baj, ha nem.

Ezúton is gratulálunk mindenkinek, és reméljük, hogy találkozunk a következő 1001 Éjszaka Meséi versenyen is, ősszel. Bár akkor sem leszünk csalódottak, ha előbb ellátogattok egyéb rendezvényeinkre. Addig is mindenki éljen azzal a tudattal, hogy az élete csak egy hangyafarm, mely fölött matuzsálemek szövögetik borzadalmas terveiket…

áttéranyag az Ezeregy Éjszaka Meséi hatodik meséjére London városát az ókori idők óta Mithras, a ventrue matuzsálem uralta. A perzsa napisten álarca mögé bújva tartotta fent hatalmát halandók és halhatatlanok fölött egyaránt. Mithrasnak három bizalmi embere volt. Az első Aethelwulf. Ő volt Mithras gangrel hadvezére, és fanatikus híve. A második Caius, a tanácsadója. Ő a malkáv klánból származott, és a legendák szerint klánján belül is kiemelkedő látnoki képességeket birtokolt. A harmadik a kamarása, Roger de Camden volt. Camden a kappadók klán sorait erősítette, a halálmágia elismert kutatója volt. Valahol a XI. Század környékén egy toreador öreg, Charlotte, magához ölelt egy ikerpárt: Arthur és Nicholas Twinst. Az előbbit atyja, az utóbit maga Mithras vette pártfogásába. A középkorra Mithras hatalma gyengült, köszönhetően a kereszténység agresszív terjeszkedésének.

Ezt a gyengülést akarták kihasználni Mithras ellenfelei, mikor az ezerkétszázötvenes években fellázadtak ellene Melusine d’Anjou vezetésével. Ehhez a lázadáshoz csatlakoztak többek közt a fiatal tremere-k is, akik Mithras politikájának jóvoltából távol álltak a hatalomtól Britanniában. A lázadás elbukott, tagjai kemény büntetést kaptak, többen is inkább az önkéntes mélyálmot vagy számüzetést választották. Ezek közé tartozott az ikrek nemzője, Charlotte is. A tremerek pedig az elkövetkezendő évszázadokra minden reményüket elvesztették, hogy hatalomra juthassanak Londonban. A második lázadás kettőszáz évvel ezután játszódott le, az anarch lázadás során. Sikereit is minden valószínűség szerint ennek az eseménynek köszönheti. Vezetői Arthur Twins és a nosferatu William Sharpe voltak. A puccs sikerrel zárult, ámde Sharpe becsapta addigi szövetségesét, és ő maga ült a hercegi trónra. Az elbukott herceg, Caius és Camden mélyálomba merültek a végére. Viszont mielőtt végleg eltűntek volna a brit éjszakákból, hátrahagytak egy medált: Mithras Fényét. A legendák szerint, ez lesz majd a kulcsa az egykori isten-herceg feltámadásának és visszatérésének.

Tartózkodási helyéről senki nem tud semmit, abban sem biztosak, hogy létezik-e egyáltalán. Ám időről időre mégis akadtak páran, akik megpróbálták megtalálni (például Mithras megmaradt hívei, mint Nicholas Twins vagy Aethelwulf). Az anarch lázadás és a puccs végeztével az új herceg berendezkedett, de uralma alig egy évszázadig tartott, ugyanis Nicholas és Aethelwulf kihasználva a Sharpe és Arthur közötti feszültségeket megbuktatták Williamet, és saját bábjukat, a ventrue Theodore Godwinsont ültették a trónra. Az új status quo sem tartott sokáig, ugyanis Arthur folyamatosan negédes szavakkal és apró célozgatásokkal a saját pártjára állította a herceget, és segítséget ajánlott neki, hogy önállóan uralkodhasson. Arthur és Godwinson szövetséget kötöttek az ekkorra ugyancsak megerősödött tremere klánnal. Eme újabb ármánykodásnak és cselszövésnek majdnem egy vámpírok közötti polgárháború lett az eredménye a XVII. század első éveiben. Ám végül csak egy áldozatot követelt: Aethelwulfot. A mai napig nem derült ki, hogy kinek a keze által hullott el. Godwinson herceg így megszabadult korábbi uraitól, Arthurt pedig hálából klánja elsőszülöttjévé tette, amely posztot korábban a másik Twins töltötte be, akit száműztek Londonból, és lassan elfelejtkeztek róla. A következő krízist az ezerhatszázhatvanhatos nagy tűzvész jelentette. Két elsőszülött, további három öreg és négy fiatalabb vámpír lelte halálát ekkor, illetve további két vértestvér merült mélyálomba. Az új hatalom pedig két évszázadon keresztül fenn állt, egészen pontosan 1803. október 31-ig.

Híres-hirhedt éjszaka ez a londoni vértestvérek történelmében. Csaknem két tucatnyi vámpír lelte halálát egyetlen éjszaka leforgása alatt. A város legöregebbjei, vezetői legyekként hullottak el. Senki sem tudja pontosan, mi történt. A szemtanúk állításai szerint az áldozatok láthatatkan ellenfelek elől menekülve, saját belső démonaikkal küzdve estek össze hamukupaccá. Ez a pusztítás volt az, amely lehetővé tette Anne Bowesley számára, hogy egy ismeretlen származású lasombra antitribu öreget felhasználva letaszítsa a trónról a tébolyult Godwinson herceget. Egy évnyi küzdelem után ő került a trónra, és felállította azt a hatalmi rendszert, amely a mai napig (egy részletet leszámítva) érvényben van: A herceg: Anne Bowesley „királynő”, a ventrue klánból, kb. 470 éves Az udvarmester: Colin Martins, a nosferatu klánból, kb. 300 éves Az elsőszülöttek: Edith Bridge, a brujah klánból, kb. 440 éves Lady Alice Hart a malkavita klánból, kb. 650 éves Lawrence Bennett (Quasimodo) a nosferatu klánból, kb 560 éves Arthur Twins a toreador klánból, 900-1000 éves (2002. augusztusáig) Nicholas Twins a toreador klánból, 900-1000 éves (2002. augusztusától) Marc LeGrand a tremere klánból, kb. 600 éves Dorian Sepherd a ventrue klánból, kb. 700 éves A főszolgabíró: Cyrus Dean, a tremere klánból, kb. 300 éves Az ostorozó: Karlos, a gangrel klánból, kb. 140 éves A hárpiák: Andrea Hess, a brujah klánból, kb.200 éves Will „Sármőr” Lion, a ventrue klánból, kb. 280 éves Marianne Rochester, a toreador klánból, kb. 400 éves A közelmúlt történéseire kicsivel részletesebben, dátumokkal megtámogatva térnénk ki.

London városa ugyanis szokatlanul sok különös esemény tanúja volt az elmúlt években, az éjszakák fölöttébb mozgalmasak voltak. 2002. augusztus 26.: Dorothy eltűnik. 2002. szeptember 23.: Jonathan Kettridge elíziuma, aki egy ifjú (mindössze tizenöt éves) vámpír, amerikából költözött Londonba kilenc éve, és itt nyitotta meg a Tizenhárom Rózsa nevű bárját. Itt halandókat és vámpírokat is egyaránt kiszolgálnak és szívesen látnak. Vámpírok esetében ez semleges területnek számít, a különböző frakciók békés körülmények között ülhetnek le egymással szemben. Kettridge elíziumai népszerűek mind az öregek, mind az ifjabbak körében. Roppant nívósak, és mindenki igényeit kielégítik. Ezeken az összejöveteleken mindenki megtalálhatja azt, amire szüksége van. Az este díszvendége Jaen-Luc Bascombe, a neves francia toreador, akinek hét képből álló sorozatát mutatták be azon az éjszakán. A leplek lehullásaok azonban kitört a botrány: a hatodik képet megrongálták. Az este izgalmait tovább fokozza, hogy a londoni éjszakákból rég eltűnt Nicholas Twins is felbukkan, hogy eltűnt testvérét gyilkossággal vádolja, és újra Londonba költözzön. 2002. október: Mivel Arthur Twins nyom nélkül felszívódott a toreador klán kénytelen új elsőszülöttet választani. Ezt a pozíciót Nicholas Twins szerezte meg. Nicholas biztosította a herceget a támogatásáról. 2002. október – 2003 április.: Arthur eltűnése után a herceget támogató triumvirátus újraalakult: Nicholas Twins, Dorian Sepherd és Lawrence Bennett. Lady Hart és Marc LeGrand továbbra is folytatta semleges politikáját, míg Edith Bridge folyamatasoan a herceg gyengeségéről prédikált. Az elíziumok illetve pletykák fő témája természetesen Nicholas visszatérése volt, és újdonsült kegyencei (néhány ifjú, akik tudtukon kívül visszasegítették őt a városba). Nicholas roppantmód titokzatoskodóan és rejtélyesen viselkedett ezután, ezt a jó szokását a mai napig tartja.

Még a nosferatuk sem tudtak a közelébe férkőzni. Fiatal segítői múzeumot múzeum, könyvtárat könyvtár után kutattak át. Nicholas Twins eléri Jean-Luc Bascombe Londonból való eltávolítását, képeit elkobozza. A városi öregek szörnyű látomásokat kezdtek el látni, melyek pusztulásról, vérről és halálról szóltak. 2003. április 23.: Jack Graves, ventrue anarch, Londonban látja vendégül az Ördöglovasok elnevezésű európai anarchfelvonulást. A helyi kamarilla, tartva az esetleges rendbontástól megfigyelés alá vonta őket. Az eseményt azonban a Graves és a Giovannik között kirobbanó villámháború zavarta meg. A viszály egy mélyálomban fekvő öreg miatt robbant ki, aki a Giovannik állítása szerint klánjuk egy őse volt, azonban Graves (mint utólag kiderült) diableriet akart elkövetni rajta, majd az anarchokkal elvitetni a balhét. A kamarilla és a Giovannik azonban közbeszóltak: Graveset kivégezték, a Giovannik pedig hazavihették öregjüket. 2003. április – 2003. október.: Dorian Sepherd és Nicholas Twins szoros együttműködést tanúsítottak a halandók közötti ügyletekben. Anne Bowesley békülő tárgyalásokat kezdett Edith Bridge-dzsel, és egyre jobban támaszkodott udvarmestere illetve Lawrence Bennett tanácsaira és segítségére, valószínűleg felismerte a Sepherd-Twins kettős szövetségéből fakadó veszélyeket. A tremere klán és elsőszülöttjük, LeGrand gyanúsan hallgattak. Nagy felkavarodást okoz egy néhány ifjú körül kialakuló botrány: a jelek arra utaltak, hogy szabbatistákat akartak Londonba csempészni. Mind a csempészeket, mind a szabbatokat kivégezték.

Niccolo Giovanni a városba érkezett, hogy segítse Marcus munkáját. Laura Swift meghívja a városi vértestvéreket az általa tartott halloweeni elíziumra a Royal Horseguardba. Az év legnagyobb és legfényesebb rendezvényének ígérkezett. Swift nem titkoltan szerette volna betölteni a Marianne után maradt űrt a hárpiák között. 2003. Halloween: Marcus Giovanni ámokfutása, Swift elíziumára és a maszkabálra egyaránt veszélyt jelentett a tébolyult ancilla pusztítása. Dean főszolgabíró azonban elkapta, és törvény elé állította őt, mielőtt még visszavonhatatlan károkat okozott volna néhány ifjú halálát leszámítva. 2003. november – 2004. február: Frederico don Giovanni kérvényezésére nem végezték ki Marcus Giovannit, hanem az eset kivizsgálása mellett döntöttek. Frederico arra alapozta kérését, hogy Marcust egy másik lény tartotta megszállás alatt. A londoni vértestvérek azonban felháborodottan állntk a halloweeni történésekkel szemben. A legkülönbözőbb pletykák járták a várost: állítólag a halloweeni pusztítást az a vámpír vitte véghez, akinek a testét a Giovannik elkobozták Gravestől. Azt is rebesgetik, hogy a Giovannik egyik őse az. Megint mások egy XIX. századi nekromanta kísérleteiről beszélnek. Egyesek szerint az a kotéria volt az események középontjában, amelyiket nem olyan rég kivégeztek árulás miatt. Mások szerint Nicholas Twins ügynökei is kivették a részüket az akcióból, de mind odavesztek. Vajon mi érdeke fűződhetett a történtekhez Twinsnek? A tremere klán mozgolódni kezdett, aggasztották őket a történtek. Úgy tűnik LeGrand félretette korábbi semleges álláspontját, és elkezdett összejátszani a herceggel. December második felétől kezdve ifjak tűntek el.

Két nagyhatalmú velencei nekromanta érkezik a városba Marcus Giovanni ügyének kivizsgálására. Január közepén Marcus megszökött, Bowesley vérvadászatot írt ki a fejére. A herceg a szökést bűnössége beismeréseként fogta fel. Marcus azóta sem került elő. 2004. február első fele: A város vértestvérei felfedezik, hogy Caius, Mithras mélyálomban lévő tanácsadója, már évekkel ezelőtt felébredt. Azóta halandó bábjait felhasználva fürkészte a jövőt, és súlyos hasadásokat okozott a maszkabálon, nem is beszélve arról, hogy az ifjak eltűnése is az ő nevéhez köthető. Sajnos eltűnt, mielőtt a városi vámpírok elfoghatták volna. Még ugyanezen hónap vége pedig teljesen a feje tetejére állította a londoni vámpírokat. Miután egy évszázadokon át titokban működő Mithras-kultuszra bukkantak az öregek, rá kellett jönniük, hogy hatalmas tévedésben éltek eddig: Mithras ugyanis ébren van. 2004. március 1.: A hatodik modul kezdete. A fentiekben felvázolásra került London történelme nagy vonalakban. A fehér foltok és a homályos részletek szándékosak. Ezekenek a kitöltése lesz a verseny célja, illetve a mesélővel való előzetes egyeztetés és megfelelő előtörténet alapján már birtokolhatnak valamennyi tudást a karakterek a játék elején.

Az arab világ történelmi fordulóponthoz érkezett: saját rendszerváltását éli át. Ez a rendszer a hatalmi visszaélés, a rendőri túlkapások, a nép igényeinek figyelmen kívül hagyása, és a felülről kényszerített politikai éretlenség rendszere volt. Ben Ali és Mubarak már történelem, sorsuk intő példa az arab térség összes államfője, így királyai előtt is. hirdetés « Előző 1 2 Következő » Kattintson és nézegessen képeket Egyiptomról! Az arab világ egyik modernkori csodája, ami pénteken a piramisok országában történt. Tizennyolc nappal a tömegtüntetések kezdete után végül letaszították Mubarak elnököt a „trónról.” A felhőtlen eufóriát a serénykedés váltja fel. A pánarab műholdas csatornák felvételei szerint a Tahrir tér is fokozatosan visszatér a forradalom előtti mindennapokhoz, a tüntetők hozzáláttak a tér rendbetételéhez, és már a közlekedés is megindult a forradalom emblematikus helyszínének számító téren. Ezeket a felvételeket alighanem az arab világ vezetői is érdeklődéssel szemlélik. Bár Ben Ali és Mubarak köztársasági elnökök voltak, a változások habubja (sivatagi homokvihar) a papírforma szerint eléri a Marokkói Királyságot, és az Öböl-menti monarchiákat is. "A szóban forgó történelmi példa a harmadik „igaz úton vezérelt” kalifával, Oszmán ibn al-Affánnal történt 656-ban, az „első nagy viszály” idején, amikor a kalifa a lemondását követelő egyiptomi, kúfai, és baszrai lázadókhoz beszélt a medinai nagymecsetben Ő nem tett eleget a követeléseknek, és később meggyilkolták. (W. Madelung: The Succession to Muhammad: A Study of the Early Caliphate, 1997.)" Ami Mubarakkal történt, példátlan nemcsak a jelenkor, de majdnem az egész arab történelemben is. Több mint ezerháromszáz éve nem fordult elő az arab világban, hogy a nép lemondásra szólítva fel vezetőjét, „arcába olvasta” hibáit, aki végül nem engedett a követeléseknek (Oszmán kalifa). Ahogy az egyiptomi forradalom során kezdetben Mubarak sem. Ám a néhai vadászpilóta végül katapultált az elnöki székből. Mubarak lemondásának emléke friss, az arab uralkodók, biztos emlékeznek rá, és arra is, hogy a korábban mellőzött, nem figyelembe vett tömegek pillanatok alatt a politika aktív szereplőjévé, mondhatni, irányítójává válhatnak. Ami Egyiptomban történt, hangos ébresztő volt több arab ország, így egyes arab monarchiák számára is. Ezért borítékolhatóan lesznek, ha forradalmak nem is feltétlenül, de változások mindenképp ezekben az államokban is. Marokkó, a király holdudvara és holdingja Egy ország általános összképének megítéléséhez hiteles támpont lehet az ENSZ Fejlesztési Program. Honlapja elárulja, hogy az ún. „emberi fejlettségi mutatószám” (vagy HDI, amely a világ országainak összehasonlítását teszi lehetővé a születéstől várható átlagos élettartam, az írástudás, az oktatás és az életszínvonal alapján) besorolása értelmében a Marokkói királyság csak a száztizennegyedik az országok rangsorában, míg a nemrég forrongó Tunézia a nyolcvanegyedik volt! (Csak összehasonlításképp: hazánk jelenleg a harminchatodik.). Egyes adatok szerint a fiatalok munkanélkülisége a városokban is magasabb, mint Tunéziában. A The Daily Star február 3-i számában Aboubakr Jamal rámutat, hogy a marokkói társadalmi problémák még mélyebbek, mint például a keleti szomszédban, Tunéziában. Az elmúlt tíz év gazdasági növekedésének viszonylag magas szintje, és nagyobb infrastrukturális befektetései ellenére a társadalmi egyenlőtlenség és a szegénység foka még mindig „egészségtelenül magas” az országban. Köztudott, hogy Tunéziában nem voltak elégségesen független politikai pártok, szakszervezetek, média, vagy nem kormányzati szervezetek, egyszóval olyan csatornák, amelyek elvezethették volna a tunéziai nép haragját. Jamal szerint ugyan Marokkóban ilyen „biztonsági szelepek” egyelőre még vannak, és az ország „szabadabbnak” számít más arab országoknál, ám a királyság azon politikai és társadalmi erői, amelyek lehetővé teszik a politikai és egyéni szabadságjogok érvényesülését, egyre inkább az uralkodó monarchia támadásainak vannak kitéve. Minthogy, az ország „élhetetlenségéhez” társul még egy mozzanat, amelyet a Wikileaks tárt a nagyvilág elé. A Guardian brit lap által tavaly december 6-án nyilvánosságra hozott, kiszivárgott Wikileaks dokumentumok tanúsága szerint ugyanis az uralkodó VI. Mohamed, és a királyi család, valamint a hozzájuk erősen kötődő, 2008-ban létrehozott Autenticitás és Modernitás Pártja (PAM) egyeduralmuk tudatában, gátlástalanul, ragadozó üzleti technikákkal teszi rá kezét az ország gazdasági tartalékaira. Az uralkodócsalád üzleti telhetetlensége, (amely hasonlatos Ben Aliéhoz és holdudvaráéhoz) kezd aggasztó méreteket ölteni. A király féktelenségét szemlélteti, hogy holdingtársasága, az ONA irányítja az ország legnagyobb bankját, legnagyobb biztosító társaságát és a három telekommunikációs szolgáltató egyikét is. Kattintson és nézegessen képeket Rijádról! A „kábelek” szerint a korrupció már II. Hasszán király udvarát is jellemezte, ám különösen intézményesült VI. Mohamed király alatt, sőt „a marokkói társadalom minden szintjére kiterjed.” Az amerikai diplomaták beszélgetéseiből az is kiderül, hogy a királyi család az állami intézményrendszert felhasználva, érintett az ország jól jövedelmező ingatlan szektorában történő pénzügyi visszaélésekben és megvesztegetésekben is: „a valóság, amelyről a marokkóiak csak suttogni mernek, az, hogy a király és tanácsadói befolyásuk és kereskedelmi érdekeltségeik révén minden fő ingatlan-beruházásban benne vannak.” Az sem használ a király hírnevének, hogy, miközben alkotmányban rögzített titulusa – a régi kalifákhoz, így Oszmánhoz is, hasonlóan - amír almu'minín, „a hívők (muszlimok) parancsnoka”, a király kaszinókba fektetett be Makaóban és Marokkóban is, sőt, egy sörfőző vállalatban (!) is részesedést vállalt, vélhetően nem nyerve el a konzervatív muszlimok tetszését. Talán mindent elárul az a tény, hogy az amerikai diplomaták jóval a tunéziai illetve egyiptomi események előtt már úgy vélték, hogy „a helyzet robbanékony”, a lap szerint pedig a titkokra egy olyan időszakban derült fény, amikor a marokkóiak a király cégei által előállított és forgalmazott cikket áremelkedése elé néznek. Tehát még egyszer: az írás december elején jelent meg… A lobbanáspont közeledését jelzi, hogy az Al Arabiya pánarab televízió internetes kiadása február 12-én, szombaton beszámolt arról, hogy életét vesztette az első marokkói, aki a rendszer elleni tiltakozásul felgyújtotta magát. Eddig öten tiltakoztak hasonlóan, eleven fáklyaként a királyságban. Jamal megjegyzi, hogy a forradalom megakadályozása a marokkói elit létfontosságú érdeke, különösen a Tunéziában (és azóta Egyiptomban) történtek fényében. Utal rá, hogyha felkelnek az emberek, a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek mélységét tekintve annak nagy az esélye, hogy a királyság egy, az eddigiektől véresebb és kiterjedtebb, hosszabbra nyúló forradalmi időszak elé néz. Vagyis, a tunéziai és egyiptomi események óta nagyobb az ösztönzés, hogy újrainduljon egy növekvő, ám hiteles demokratizálódási folyamat, ami valódi, demokratikus alkotmányos monarchia megvalósulásához vezet. Közben pedig, már megjelent az írás a „falon”: az Al Jazeera világhálós kiadása február 4-én beszámolt róla, hogy marokkói fiatalok a Facebook közösségi portálon szerveznek békés demonstrációt február 20-ára „az emberi méltóság és az átfogó politikai reformok” mellett, amelyhez jelen írásig több ezren csatlakoztak.

Az Ezeregyéjszaka meséi (arab: كتاب ألف ليلة وليلة [Kitáb alf lajla va lajla] ’Ezer éjszaka és egy éjszaka könyve’, perzsa: هزار و یک شب, török: Bin Bir Gece Masalları, urdu:ایک اور ہزار راتین ولی کتب , héber: אלף לילה ולילה) a legismertebb arab mesegyűjtemény, amelynek különféle változatait évszázadok folyamán különböző szerzők, fordítók és tudósok állították össze. A mesék eredete a kora középkori Arábiába és Perzsiába nyúlik vissza. A kerettörténet két főszereplője Sahrazád és Sahrijár király. Amikor a király felfedezi, hogy a korábbi felesége hűtlen volt, szörnyű bosszút áll az asszonyokon. Mindennap elvesz egy szüzet, akit a nászéjszaka után kivégeztet. Végül a vezíre már nem talál több lányt a birodalomban. Ekkor Sahrazád (ismert Seherezádé és Sehrezád néven is), a vezír lánya ajánlkozik menyasszonynak. A nászéjszakán Sahrazád elmond egy mesét a királynak, de nem fejezi be, így kényszeríti a kíváncsi Sahrijárt, hogy tartsa őt életben. Másnap éjszaka, amint befejezi a mesét, elkezd (de csak elkezd) egy másikat. És ez így folytatódik ezeregy éjszakán keresztül. A változatoknak eltérő befejezésük van, de mind megegyezik abban, hogy Sahrijár megkíméli Sahrazád életét. A mesefolyam műfaji tekintetben igen-igen változatos: történelmi elbeszélések, szerelmi történetek, tragédiakezdemények, vígjátéki betétek, versek, humoreszkek és muszlim vallásos legendák is vannak köztük. A leghíresebb történetek: ‘Alá ad-Dín (Aladdin) és a bűvös lámpa, ‘Alí Baba és a negyven rabló, Tengerjáró Szindbád utazásai. Hála legyen Allahnak, a világok Urának, üdv és malaszt a küldöttek urának, a mi urunknak és gyámolunknak, Mohamednek – üdvözítse Allah üdvvel és kegyelje keggyel mind az ítélet napjáig múlhatatlanul. Mindezek utána: bizony, eleink élete folyása intő példa az utánunk jövőknek; vegye eszébe az ember a tanulságait annak, ami mással történt, hogy figyelmezve a hajdanvolt népek hagyományaira s azokat tanulmányozva okulhasson belőlük. Áldassék, ki az elődök hagyományát intő tanulságként állította más népek elé. Eme tanulságok közül valók az Ezeregyéjszakának nevezett történetek a bennük levő pompás históriákkal és példázatokkal. (Prileszky Csilla fordítása) AZ IRGALMAS ÉS MEGBOCSÁTÓ ALLÁH NEVÉBEN! Dicsőség Alláhnak, a világ urának! Áldás és béke szálljon a próféták fejedelmére, a mi urunkra és mesterünkre, Mohamedre, valamint ivadékaira; ítéletnapig tartó örök áldás és béke reá! Továbbá: Bizony, a régiek élete folyása tanulságossá vált későbbi nemzedékek számára. Szolgáljon arra, hogy az emberek megtudják mindazt, ami másokkal megesett, és okuljanak belőle, tanulmányozzák a régi népek életét, és tekintsék intő példának mindazt, ami velük történt. Dicsértessék az, aki az elmúlt eseményeket a késő utódok számára intelmül hátrahagyta. E példázathoz tartoznak azok az érdekes és tanulságos mesék, amelyeket „Az ezeregyéjszaka meséi”-nek neveznek. (Honti Rezső fordítása) Az Ezeregyéjszaka-korpusz anyagának története éppen olyan titokzatos és sokrétű, mint a mesevilága. Korai kéziratai igen ritkák és megbízhatatlanok, és ennek két igen jelentős oka van. Az egyik az arab mesemondás hagyományaiban keresendő, amely szerint a meséket kívülről kellett tudni, és írott anyaghoz csak időnként fordultak, sokszor csak az előadás nagyobb hatása kedvéért. Így a mesék nem kerültek lejegyzésre. A másik ok pedig az arab „magas” irodalom viszonya a fikcióhoz, a kitalált történetekhez. Az Ezeregyéjszaka történetei és általában a mese lenézett műfaj volt a művelt arabok körében, öregeknek, asszonyoknak és gyerekeknek való. Ráadásul a nyelvezete sem a megkívánt klasszikus arab nyelv, az ‘arabíya volt, hanem a sokkal lazább, számtalan perzsa és török kölcsönszót használó közép-arab. Ezért azután kívül esett érdeklődésükön, nem foglalkoztak vele, s ez a legutóbbi időkig jellemző volt. Az Ezeregyéjszaka úgy vált a világirodalom részévé, hogy az arab irodalmi köztudat szinte tudomást sem vett róla. Az érdektelenség ellenére fennmaradt néhány kézirat, amelyből nagy pontossággal rekonstruálni lehet az Ezeregyéjszaka kialakulásának folyamatát. A legrégibb arab kézirat a 800-as évek elejéről származik Szíriából, 1948-ban fedezte fel Nabia Abbott kutató. A címlapot és az első oldalt tartalmazza, s a címe: könyv / amiben történetek találhatók / az 1000 éjszakából. Az egyik legfontosabb forrás al-Maszúdi Murúdzs adz-dzahab című művében található, amelyet 947 és 957 között írt. Ebben utal az Ezeregyéjszaka perzsa eredetére és a kerettörténetre. Ibn an-Nadím al-Fihriszt című munkájában, amely egy könyvkatalógus, és 987-988 körül fejezte be, szintén említés esik a mesegyűjteményről, eredetéről, a kerettörténetről, valamint ír al-Dzsahsijáríról, aki neves tudós létére elhatározta, hogy papírra veti az ezer mesét, de halála megakadályozta ebben, és csak 480 éjszaka történeteit jegyezte le. A következő kézirat az ó-kairói zsinagóga lepecsételt lomtárából került elő (Geníza-anyag), mint kiselejtezett irat. A 12. században keletkezett, és egy könyvkereskedő könyvkölcsönzéseinek nyilvántartása volt, és az egyik könyv címe: Alf lajla va lajla, azaz Ezer éjszaka és egy éjszaka. Ez a mesegyűjtemény végleges címének első ismert előfordulása. Az Antoine Galland által használt, s ma a párizsi Bibliothèque Nationale-ban található szíriai kézirat (G kézirat) a 282. éjszakáig tartalmazza a történeteket. Ez a legkorábbi ismert leírt változata az Ezeregyéjszakának, körülbelül a 14. században keletkezett. Mind al-Maszúdi, mind an-Nadím megemlíti az Ezeregyéjszaka kapcsán, hogy az a perzsa Hazár afszáne (Ezer mese) fordítása. Az első, pontos arab fordítás valószínűleg a 8. században keletkezett Alf huráfa (Ezer történet) címmel. A huráfa fantasztikus történetet, mesét jelentett, gyakran pejoratív értelemben. Al-Maszúdi is ezen a címen említi a könyvet, de hozzáteszi, hogy „az emberek Alf lajlának nevezik”. Tehát már elkezdődött a lefordított mesék iszlamizációja, átalakulása, s létrejött a 10. századra egy olyan változat, amely a perzsa mesék mellett arab meséket is tartalmazott, mint például a Szindbád-történetet. A 12. században keletkezett egy gyűjtemény, amelyben valószínűleg az al-Dzsahsijárí által gyűjtött mesék mellett egyiptomi történetek is helyet kaptak, s ekkor kapta végleges címét. Az Ezeregyéjszaka fontosabb tényezőinek kialakulása, belső fejlődése a 14. századig tarthatott, de a gyűjtemény változása az európaiak érdeklődésének feléledésével elhúzódott egészen a 19. századig. Az Ezeregyéjszaka meséinek két alaprétege a bagdadi réteg és a kairói réteg. A kettőt összeköti és homogén egységbe forrasztja a magas szintű muszlim városi kultúra a maga kereskedőivel, kézműveseivel és hivatalnokaival. A bagdadi rétegnek két történettípusa van. Az egyik a kereskedőtörténet (Tengerjáró Szindbád utazásai), a másik a szerelmi történet (Ni’ma ibn ar-Rabí és rableánya, Nu’m története). Külön csoportot alkotnak a híres Abbászida kalifáról, Hárún ar-Rasídról szóló elbeszélések. Bagdad mellett a másik fontos színhely Baszra, amely épp az Abbászidák uralma alatt játszott fontos szerepet a tengeri kereskedelemben. Ez alapján a mesék keletkezését a 11-12. századra teszik. A bagdadi történetek általában rövidek, nélkülözik a mágikus elemet és sok bennük a hivatkozás létező épületekre, földrajzi helyekre. A kairói réteg a kereskedőtörténetek és az erotikus elbeszélések mellett több anekdotát, erkölcsi példázatot és állattörténetet vonultat fel, több a természetfeletti elem, a varázseszköznek vakon engedelmeskedő lény. A kutatók szerint a kairói mesék később keletkeztek a bagdadi réteg történeteinél, és felvételüket a gyűjteménybe az indokolta, hogy ki kellett tölteni a hiányzó éjszakák számát olyan elbeszélésekkel, amelyeket a közönség ismert. A motívumok csoportosítását segíti a mesékben előforduló személynevek eredetvizsgálata, amely utalhat a történet keletkezési helyére. De a legfontosabb maguknak a motívumoknak a vizsgálata, s így a következő elemeket különböztetik meg: Indiai elemek: az indiai mesék perzsa közvetítéssel érkeztek az arab területre. Indiai eredetű mese maga a kerettörténet is, s többek között az állatmesék és Dzsalí’ád indiai király és fia, Vird Khán történetének meseciklusa. Perzsa elemek: elsősorban a tündérmesék perzsa eredetűek, kedvelt szereplőik a dzsinnek. Ilyen közismert mese Az ébenfa paripa. Arab elemek: az arab eredetű mesékre jellemző a rímes próza, valamint a próza és a vers váltakozása. A versek általában ismert 12-14. századi költőktől származó idézetek. Ókori mezopotámiai elemek: a bagdadi rétegre jellemzőek. A Gilgames-eposz fedezhető fel az élet vize motívumában, s felbukkannak a mezopotámiai történetekre jellemző félig ember, félig állat lények. Zsidó–keresztény elemek: ilyen a varázsgyűrű és a repülő szőnyeg, mindkettő a Salamon királyról szóló történetekből ismert. Óegyiptomi elemek: a kairói réteg meséiben bukkannak fel. Legismertebb motívum az ’Alí Baba és a negyven rabló történetéből ismert tömlőkben rejtőzködő rablók jelenete, amelynek eredete valószínűleg Dzsehuti Joppe elfoglalásánál bevetett furfangja. Európai elemek: a szíriai rétegben felbukkannak a keresztes háborúk korából származó elemek is. Ilyen mese Núr ad-Dín és Marjam, az övkészítőnő története. Beduin elemek: az iszlám előtti beduin történetek csak elenyésző számban szerepelnek a gyűjteményben, ezeknek a szereplői rendszerint rablók, barbárok. Antoine Galland már 1701-ben lefordította a Tengerjáró Szindbád utazásait egy, a mesegyűjteménytől független kézirat alapján, amikor tudomására jutott, hogy az általa megismert történet egy nagyobb gyűjtemény része. Ekkor Szíriából sikerült szereznie azt a négykötetes gyűjteményt, amely máig az Ezeregyéjszaka legrégibb ismert kézirata, az úgynevezett G kézirat, s ma a fennmaradt három kötetet a párizsi Bibliothèque Nationale-ban őrzik. (Egyes kutatók szerint eredetileg is csak három kötetből állt.) A hiteles anyagot más forrásokból kiegészítve készítette el a mesegyűjtemény első hét kötetét, amelyek 1704 és 1706 között jelentek meg. A kiadó – látva a hatalmas sikert – Galland tudta nélkül (mivel ő már nem akart foglalkozni az arab mesékkel) kiadott 1709-ben egy 8. kötetet is, amelynek történetei Gallandtól és barátjától származtak. A fordító végül ráállt a munka folytatására. Megismerkedett az aleppói mesemondóval, Hanna Diabbal, aki a legfontosabb forrása lett. Általa ismerte meg például ‘Alá ad-Dín és a bűvös lámpa és ‘Alí Baba és a negyven rabló meséjét, amelyeknek nem volt akkor írott forrása (az ‘Alá ad-Dín és a bűvös lámpa később előkerült arab szövegéről bebizonyosodott, hogy tulajdonképpen Galland szövegének „visszafordítása” arabra). Így készült el 1712-től 1717-ig a gyűjtemény további köteteinek kiadása. Galland nem csak lefordította, hanem az igényeknek megfelelően, XIV. Lajos udvarának elvárásai szerint át is költötte a történeteket. Az eredeti, nyersnek és barbárnak ható szöveget a kor ízlésének és a művészi elvárásainak megfelelve „feljavította”, olvasmányos, rokokó stílusban tálalta. Később ezt a tudósok egy része kifogásolta, miközben mások dicsérték „természetes és meghitt” írói stílusát, és olyan nagy elődökhöz hasonlították, mint Charles Perrault és La Fontaine. Az átköltéstől függetlenül Galland érdeme, hogy felfedezte Európa számára az Ezeregyéjszakát, és munkájával biztosította annak világirodalmi rangját. Érdekesség, hogy miközben Galland (aki az arab mellett törökül is kitűnően tudott) az arab nyelvű kézirat beszerzésén és fordításán dolgozott, Párizsban már 1660 óta megtalálható volt Mazarin bíboros könyvtárában az Ezeregyéjszaka 11 kötetes török nyelvű fordítása, amely az 1630-as években készült, s ma szintén a Bibliothèque Nationale-ban található. Már 1706-1708 között megjelent Európában Galland első hét kötetének névtelenül lefordított angol változata, az úgynevezett Grub Street-i verzió (a Grub Street az olcsó fércműveket árusító kiadók utcája volt Londonban). Ezt több, szintén franciáról fordított kiadás követte. Az első német nyelvű fordítást August Ernst Zinserling készítette egy osztrák orientalista, Joseph von Hammer francia nyelvű fordítása alapján (Stuttgart und Tübingen 1823-1824). Christian Maxmilian Habicht a tunéziai Murad Al-Najjarral együttműködve hozta létre azt a 8 kötetes kiadást, ami 1001 történetet tartalmaz (Breslau, 1825). Az Ezeregyéjszaka ismert kiadásaiból, Al-Najjar meséiből és más, ismeretlen eredetű történetekből Habicht arab és német nyelven publikálta saját változatát. 1842-1843-ban négy további kötetet jelentetett meg. Az első eredeti arab – német fordítást Gustav Weil készítette 1865-ben. Az 1814-ben megjelent első kalkuttai kiadás első kötete a legkorábbi létező arab nyomtatott verzió, a Brit Kelet-India Társaság adta ki. A második kötet 1818-ban követte. Mindkettőben 100 mese olvasható. 1835-ben megjelent az első búláki kiadás két kötetben, majd 1838-1842-ben a 4 kötetes második kalkuttai kiadás, amely igyekezett a legteljesebb szöveget közölni. Az első kalkuttai, az első búláki kiadás mellett a Habicht-kiadás alapját képező ZER-re épült (ZER: Zotenberg egyiptomi recenziója. Hermann Zotenberg állította össze a fellelhető kéziratok két nagy csoportját, az egyiptomit és a keleti csoportot). Gustave Boulanger illusztrációja az Ezeregyéjszaka gyermekkiadásához (1873) A teljes szöveg arabról angolra fordítására először a második kalkuttai kiadás alapján Henry Torrens tett kísérletet 1838-ban, de csak az első 50 éjszaka meséit fordította le, mivel 1838-1840-ben Edward William Lane kiadta saját munkáját az első búláki kiadás alapján, amely viszont csak válogatás volt, s a történeteket morális okokból cenzúrázta, kiegészítette vagy éppen lerövidítette. Az első teljes és hű fordítást 1882-1884-ban John Payne adta ki a második kalkuttai kiadás alapján, amelyhez hozzáadott néhány mesét az első kalkuttai kiadásból és a Breslau/Habicht-kiadásból. A következő, igen sajátos „fordítást” Sir Richard Francis Burton készítette. Saját beszámolója szerint 25 évig dolgozott a munkáján, de a kutatók kiderítették, hogy csak két évig. Voltaképpen nem tett mást, mint Payne fordítását pornográf részletekkel sűrítve átírta. Viszont a hatalmas önreklámnak és a misztifikációnak köszönhetően az üzlet igen sikeres lett. A művet Jorge Luis Borges is nagyra értékelte. 1862-ben megjelent a második búláki kiadás. Az egyiptomi kormány által támogatott két kötet az Ezeregyéjszaka legrégibb, nem Európában nyomtatott arab nyelvű verziója. 1889-1904-ben Joseph Charles Mardrus kiadott egy francia verziót, saját elmondása szerint egy olyan kézirat lapján, amely a legteljesebb, legépebb, és amelynek ő az őrzője. Természetesen a kézirat soha nem került elő, és már 1905-ben pontosan kiderítették Mardrus forrásait. Kiderült, hogy nem csak a mesegyűjteménytől teljesen idegen forrásokból is dolgozott, hanem önkényesen csonkított, kiegészített és ő is pornográf részletekkel dúsította fel a történeteket. Az utóbbi idők egyik legjelentősebb vállalkozása Muhszin Mahdi munkája, aki 1984-ben a G kézirat kritikai kiadását publikálta arabul, majd elkészült pontos angol fordítása is Hussain Haddaway műveként. A magyar kiadások története is egy misztifikációval kezdődik. A Breslau/Habicht-kiadás alapján készült átköltés első füzeteit 1829-ben adták ki Ezer Egy Éjszaka. Arab regék címmel (összesen 18 füzet jelent meg 1829 és 1836 között). A kiadó a fordítót V. M. monogrammal jelölte, ezzel azt sugallva, hogy a fordítást az ismert költő, Vörösmarty Mihály készítette. Ezt már a kortársak is megkérdőjelezték, sőt Bajza József egy levelében fel is rótta Vörösmartynak, hogy a költő első, a reklámfogás miatt érzett felháborodása elszállt, amikor a kiadótól ívenként 8 forintot kapott. Hivatalosan viszont soha nem vállalta magáénak a fordítást. A későbbi kutatások sem tudták egyértelműen igazolni vagy cáfolni Vörösmarty szerzőségét. A második teljesnek mondott fordítást Kállay Miklós készítette, és 1921 és 1924 között adták ki 7 kötetben. Sajnos a keresztény-konzervatív Kállay Mardrus botrányos, pornográf francia kiadását vette alapul, bár megpróbálta kissé szelídíteni a stílusát. Az első arab nyelvű forrásokból táplálkozó fordítást Honti Rezső készítette, aki a búláki kiadás és az erősen cenzúrázott bejrúti kiadás meseanyagát használva tizenhat hosszabb mesét és kilenc anekdotát fordított le. Ezek a történetek először 1961-ben, a Világirodalom Klasszikusai sorozatban jelentek meg Az ezeregy éjszaka meséi címmel. Az eddigi legteljesebb Ezeregyéjszaka-fordítást Prileszky Csilla készítette 1978 és 1993 között a második kalkuttai kiadás alapján, és kiegészítette két nagyon ismert, de a kalkuttai kiadásban nem szereplő mesével, ‘Alá ad-Dín és a bűvös lámpa és ‘Alí Baba és a negyven rabló történetével, amelyeknek arab szövege más forrásokból származik. Az Ezeregyéjszaka meséiben az érdem és a gonoszság, a jótett jutalma nem kap akkora hangsúlyt, mint a nyugati, európai mesékben, hiszen a (sokszor ki sem érdemelt) szerencsének vagy a ravaszságnak legalább akkora szerepe van. A mesékben minden csodálatos vagy különös esemény Allah (kiszámíthatatlan) akaratából történik, s a végén sokszor hiányzik az európai mesékben megszokott kiengesztelődés, megbocsátás. A mesék között nagyon sok az indiai eredetű, s ezeket a történeteket többször átdolgozták Bagdadban és Egyiptomban, így több olyan elem is belekerült, amely jellegzetesen arab vagy afrikai, sőt kerültek a történetekbe zsidó mesékből ismert elemek is. Qamar az-Zamán története valószínűleg egy perzsa tündérmese átdolgozása. ‘Alá ad-Dín és a bűvös lámpa meséjének szövegét, amely erős európai hatásokról árulkodik, csak a 19. században fedezték fel. Néhány részlete valószínűleg egy újlatin nyelvű irat arab fordítása. A kávé szerepeltetése elárulja, hogy a történet aránylag új, és Egyiptomból származik. A másik híres mese, az ‘Alí Baba és a negyven rabló szülőhelye a kutatások szerint Szíria, maga az Alí Baba név török. A kéziratát csak a 20. században találták meg, de nyelvezete megegyezik az Ezeregyéjszaka legtöbb történetének nyelvezetével. Az ébenfa paripa történetének alapmotívuma szintén indiai, de maga a mese Iránból származik. A zsidó-keresztény-muzulmán kultúra találkozásának szép példája és az Ezeregyéjszaka keletkezésének mintapéldája A kígyókirálynő története és bennfoglalt meséi, Bulúqijá kalandjai és Dzsánsáh története. A kígyókirálynő története egyiptomi eredetű, a Dzsánsáh perzsa név, és a Bulúqijá név pedig a kutatók szerint megegyezik a bibliai Hilkijával. A keretelbeszélés, Sahriár király és Sahrazád története, maga is egy önálló mese. Indiai eredetű, de igen korán megjelent Perzsiában, ahonnan átkerült az arab mesegyűjteménybe, amelynek az egyik legismertebb története. Szinte az egyetlen, amely minden válogatásban szerepel. Három önálló elbeszélésből állították össze. Az egyik a felszarvazott férj története, aki megvigasztalódik, amikor látja, hogy a nála magasabb rangú is úgy járt, mint ő. A másik egy démon története, akit megcsalt a felesége. A harmadik pedig az okos lány története, aki meséivel elhárítja a veszélyt. Eredetileg ez az utolsó lehetett a kerettörténet. Az elbeszélés egyik eleme az idők folyamán különös átalakuláson ment át. Sahrazád és Dunjázád, a két nővér eredetileg úrnő és dajka volt. Már al-Masz’údi is így ír róluk: „Ez a király, a vezír, annak leánya és szolgálója története, az utóbbiak nevei Sírázád és Dínázád…”. Ezt támasztja alá a nevek vizsgálata: a Sírázád jelentése oroszlánszívű, a Dínázádé világszabadító. Ha két nővérről lett volna szó, az utóbbi név az idősebbet illette volna. Az Ezeregyéjszaka Nabia Abbott által felfedezett legkorábbi töredékén Dínázád gyönyörűségemnek nevezte Sírázádot, s ilyen bizalmas megszólítás testvérek között nem, csak dajka és neveltje között volt lehetséges. Arra nézve nincs adat, hogy az úrnő-szolgáló viszony mikor és miért alakult át a 14. századra, a G kézirat keletkezésének idejére nővér-húg viszonnyá. Az Ezeregyéjszakában ezt a két műfajt nem lehet világosan külön választani, hiszen a nagy terjedelmű elbeszélések is lehetnek novellisztikusak, ráadásul a történetek rengeteg mesei motívumot tartalmaznak. A legterjedelmesebb regény ‘Umar ibn an-Nu’mán király és fiai, Sarkán és Dau al-Makán története, amelyet Sahrazád 101 éjszakán át mesél. Szerelmi szállal átszőtt arab lovagregény, amely a muzulmánok és a bizánciak 8. században folytatott harcát örökíti meg, de a keresztes hadjáratok nyomai is fellehetőek a későbbi betoldásokban: „Rohanvást igyekeztek hozzá a keresztény hadak, nem telt bele három hónap, a bizánci seregek készen álltak, s özönlöttek hozzájuk a frankok minden vidékről: franciák, németek, ragúzaiak, záraiak, velenceiek, genovaiak és egyéb fehérbőrű népségek katonái.” A mű mint önálló regény valószínűleg Mezopotámiában vagy Szíriában keletkezett, ahol 1000 körül már ismerhették, s csak később illesztették az Ezeregyéjszaka történetei közé. A szerelmi történetek nagyon változatosak.Az iszlám előtt keletkezett, óarab eredetűek általában rövidek, témájuk a tiszta szerelem, a hűség, jellegzetes példájuk ’Utba és Rajjá története. A nagyvárosi kultúrát képviselő, bagdadi vagy baszrai történetek szerelem helyett szerelmi kalandokról, szép asszonyokról és rabszolganőkről szólnak, mint Ardasír és Haját an-Nuszúf története. A legsikamlósabb történetek viszont Kairóból származnak, mint Qamar az-Zamán és az aranymíves feleségének története, hiszen ez a város nem az erkölcsös életéről volt híres a muzulmánok között. A szabó, a púpos, a zsidó, az intéző és a keresztény története a legismertebb anekdota- és elbeszélés-füzére a gyűjteménynek. A forrása bagdadi, egyiptomi kiegészítésekkel. Az anekdoták három nagy csoportba sorolhatók: az uralkodókról vagy más magas rangúakról szóló történetekre (Iszkandar dzú ’l-Qarnain és az elégedett király története, egy Nagy Sándorról szóló történet, akit az arabok Kétszarvúnak neveztek), az adakozókról szóló történetekre (A Barmakida Jahjá ibn Khálid története a szegény emberrel) és a mindennapi életről szólókra (A zarándok és az öregasszony története, Az írástudatlan története, aki felcsapott iskolamesternek).

A német uralkodók Karolingok (Német) Lajos 843-876 III. (Ifjabb) Lajos 876-880 III. (Vastag) Károly 876-887 Arnulf 887-899 (Gyermek) Lajos 900-911 I. (Frank) Konrád 911-918 Szász dinasztia I. (Madarász) Henrik 919-936 I. (Nagy) Ottó 936-973 II. Ottó 973-983 III. Ottó 983-1002 II. (Szent) Henrik 1002-1024 Frank vagy száli császárok II. Konrád 1024-1039 III. Henrik 1039-1056 IV. Henrik 1056-1106 [(Sváb) Rudolf 1077-1080] [Salm Hermann 1081-1088] V. Henrik 1106-1125 III. (Szász) Lotár 1125-1137 Hohenstaufok vagy Staufok III. Konrád 1138-1152 I. (Barbarossa) Frigyes 1152-1190 VI. Henrik 1190-1197 (Sváb) Fülöp 1198-1208 (Welf) IV. Ottó 1198-1218 II. Frigyes 1212-1250 [VII. Henrik 1220-1235] IV. Konrád 1250-1254 (Holland) Vilmos 1247-1256 Interregnum 1256-1273 Különböző családokból származó császárok (Habsburg) I. Rudolf 1273-1291 (Nassaui) Adolf 1292-1298 (Habsburg) I. Albert 1298-1308 (Luxemburg) VII. Henrik 1308-1313 [IV. (Bajor) Lajos 1314-1347] [(Habsburg) III. (Szép) Frigyes 1314-1330] (Luxemburg) IV. Károly 1346-1378 (Luxemburg) Vencel 1378-1400 (Pfalzi) Ruprecht 1400-1410 (Luxemburg) Zsigmond 1410-1437 Habsburg-ház II. Albert 1438-1439 III. (IV.) Frigyes 1440-1493 I. Miksa 1493-1519 V. Károly 1519-1556 I. Ferdinánd 1556-1564 II. Miksa 1564-1576 II. Rudolf 1576-1612 Mátyás 1612-1619 II. Ferdinánd 1619-1637 III. Ferdinánd 1637-1657 IV. Ferdinánd 1653-1654 I. Lipót 1658-1705 I. József 1705-1711 VI. Károly 1711-1740 VII. (Bajor) Károly Albert 1742-1745 (Lotaringiai) I. Ferenc István 1745-1765 Habsburg-Lotaringiai-ház II. József 1765-1790 II. Lipót 1790-1792 II. Ferenc 1792-1806 Rajnai Szövetség 1806-1813 Német Szövetség 1815-1866 Északnémet Szövetség 1867-1871 Hohenzollern-ház I. Vilmos 1871-1888 III. Frigyes 1888 II. Vilmos 1888-1918 Államfők Friedrich Ebert birodalmi elnök 1919-1925 Paul von Hindenburg bir. eln. 1925-1934 Adolf Hitler vezér, bir. kanc. 1934-1945 Karl Dönitz bir. eln. 1945 NSZK szövetségi elnök szövetségi kancellár Theodor Heuss, FDP 1949-1959 Konrad Adenauer, CDU 1949-1963 Heinrich Lübke, CDU 1959-1969 Ludwig Erhard, CDU 1963-1966 Gustav Heinemann, SPD 1969-1974 Kurt Georg Kiesinger, CDU 1966-1969 Walter Scheel, FDP 1974-1979 Willy Brandt, SPD 1969-1974 Karl Carstens, CDU 1979-1984 Helmut Schmidt, SPD 1974-1982 Richard von Weizsäcker, CDU 1984- Helmut Kohl, CDU 1982- NDK Wilhelm Pieck, NSZEP 1949-1960 köztársasági elnökök Walter Ulbricht, NSZEP 1960-1973 1960-tól az Államtanács elnökei Willi Stoph, NSZEP 1973-1976 Erich Honecker, NSZEP 1976-1989 Egon Krenz, NSZEP 1989 Manfred Gerlach, NLDP 1989-1990 1990-től elnökök Sabine Bergmann-Pohl, CDU 1990 AUSZTRIA CSÁSZÁRAI I. Ferenc 1804-1835 I. Ferdinánd 1835-1848 I. Ferenc József 1848-1916 I. Károly 1916-1918 köztársaság 1918-tól Szövetségi elnökök Michael Hainisch, pártonkívüli 1920-1928 Wilhelm Miklas, keresztényszoc. 1928-1938 Karl Renner, SPÖ 1945-1950 Theodor Körner, SPÖ 1951-1957 Adolf Schärf, SPÖ 1957-1965 Franz Jonas, SPÖ 1965-1974 Rudolf Kirchschläger, pártonk. 1974-1986 Kurt Waldheim, pártonkívüli 1986-1992 Thomas Klestil, ÖVP 1992- Szövetségi kancellárok Karl Renner államelnök, szocdem 1918-1920 Michael Mayr, keresztényszoc. 1920-1921 Johann Schober, német liberális 1921-1922 Ignaz Seipl, keresztényszoc. 1922-1924 Rudolf Ramek, keresztényszoc. 1924-1926 Ignaz Seipl, keresztényszoc. 1926-1929 Ernst Streeruwitz, ker.szoc. 1929 Johann Schober, német liberális 1929-1930 Carl Vaugoin, keresztényszoc. 1930 Otto Ender, keresztényszoc. 1930-1931 Karl Buresch, keresztényszoc. 1931-1932 Engelbert Dollfuss, ker.szoc. 1932-1934 Kurt Schuschnigg, ker.szoc. 1934-1938 Arthur Seyss-Inquart, náci 1938 Karl Renner, SPÖ 1945 Leopold Figl, ÖVP 1945-1953 Julius Raab, ÖVP 1953-1961 Alfons Gorbach, ÖVP 1961-1964 Josef Klaus, ÖVP 1964-1970 Bruno Kreisky, SPÖ 1970-1983 Fred Sinowatz, SPÖ 1983-1986 Franz Vranitzky, SPÖ 1986-

FRANK BIRODALOM Merovingok (a legjelentősebbek) Chlogio (Chlodion) 424-447? Merovech (Merovée, Merovaeus) 447-457? I. Childerich 457 v. 458-481 I. Klodvig (Chlodovech, Chlodvig, Clovis) 481-511 Cuntchramm, Orléans 561-584 I. Chilperich, Soissons 561-584 II. Chlothar, Soissons 584-628 egész állam 613-628 I. Dagobert, Austrasia 622-632 Neustria, Burgund 628-638 II. Charibert, Aquitania 629-632 II. Klodvig, Neustria, Burgund 638-656 v. 657 III. Theuderich, Neustria, Burgund 673-678 egész állam 678-691 III. Childerich 743-751 Karolingok Kis Pippin 751-768 I. (Nagy) Károly 768-814 (800-tól császár) Karlmann 768-771 I. (Jámbor) Lajos 814-843 Középfrank Lothar 843-855 Kopasz Károly, nyugati frank 843-877 Német Lajos, keleti frank 843-876 Karlmann megh. 880 III. Lajos megh. 882 Kövér Károly 881-887 Arnulf 887-899 (896-tól császár) Gyermek Lajos 900-911 FRANCIAORSZÁG Karolingok I. (Kopasz) Károly 843-877 II. Lajos 877-879 III. Lajos 879-882 Karlmann 882-884 II. (Vastag) Károly 884-887 Odo 887-898 III. (Együgyű) Károly 898-923 I. Róbert 922-923 Rudolf (Raoul) 923-936 IV. Lajos 936-954 Lothar 954-986 V. (Henye) Lajos 986-987 Capetingek Hugó 987-996 II. Róbert 996-1031 I. Henrik 1031-1060 I. Fülöp 1060-1108 VI. Lajos 1108-1137 VII. Lajos 1137-1180 II. Fülöp Ágost 1180-1223 VIII. Lajos 1223-1226 IX. (Szent) Lajos 1226-1270 III. Fülöp 1270-1285 IV. (Szép) Fülöp 1285-1314 X. Lajos 1314-1316 V. Fülöp 1316-1322 IV. Károly 1322-1328 Valois-ház VI. Fülöp 1328-1350 (Jó) János 1350-1364 V. (Bölcs) Károly 1364-1380 VI. (Őrült) Károly 1380-1422 VII. (Diadalmas) Károly 1422-1461 XI. Lajos 1461-1483 VIII. Károly 1483-1498 Az idősebb Orléans- és Angoulême-ház XII. Lajos 1498-1515 I. Ferenc 1515-1547 II. Henrik 1547-1559 II. Ferenc 1559-1560 IX. Károly 1560-1574 III. Henrik 1574-1589 Bourbonok IV. Henrik 1589-1610 XIII. Lajos 1610-1643 XIV. Lajos 1643-1715 XV. Lajos 1715-1774 XVI. Lajos 1774-1792 első köztársaság 1792-1795 direktórium 1795-1799 konzulátus 1799-1804 első császárság I. Napóleon 1804-1814/1815 Bourbon-restauráció XVIII. Lajos 1814/1815-1824 X. Károly 1824-1830 Az ifjabb Orléans-ház Lajos Fülöp 1830-1848 második köztársaság 1848-1852 Bonaparte Napóleon Lajos (elnök) második császárság III. Napóleon 1852-1870 Párizsi Kommün 1871 köztársaság 1871-től Elnökök Harmadik köztársaság Adolphe Thiers 1871-1873 Patrice Maurice Comte de Mac-Mahon 1873-1879 Jules Grévy 1879-1887 Sadi Carnot 1887-1894 Jean Casimir-Périer 1894-1895 Félix Faure 1895-1899 Émile Loubet 1899-1906 Armand Fallières 1906-1913 Raymond Poincaré 1913-1920 Paul Deschanel 1920 Alexandre Millerand 1920-1924 Gaston Doumergue 1924-1931 Paul Doumer 1931-1932 Albert Lebrun 1932-1940 Vichyi rendszer Philippe Pétain államfő 1940-1944 Átmeneti időszak Charles de Gaulle ideiglenes államfő 1944-1946 Negyedik köztársaság Vincent Auriol 1947-1954 René Coty 1954-1959 Ötödik köztársaság Charles de Gaulle 1959-1969 Georges Pompidou 1969-1974 Valéry Giscard d'Estaing 1974-1981 François Mitterrand 1981-? Korszakok Frank Birodalom 888-ban felosztották Karolingok, Capetingek, angol uralom... királyság a 13. századtól XVI. Lajos kivégzéséig (1793. 1. 21.) forradalom 1789 első köztársaság a konventtől kikiáltva 1792. 9. 22. terror, direktórium első császárság Napóleon államcsínyétől 1799. 11. 9. Bourbon-restauráció 1830 második köztársaság 1848 második császárság (Louis Napoléon) 1852. 12. 2. (1851-től diktátor) harmadik köztársaság 1870 párizsi kommün 1871 Vichy (az ország többi része náci kézen) 1940. 6. 22. átmeneti időszak de Gaulle bevonulásától 1944. 8. 25. negyedik köztársaság az új alkotmánytól 1946. 10. ötödik köztársaság az új alkotmánytól 1958. 10. 4.