Tudd meg, századok és idők nagy királya, hogy az elmúlt este egy társaságban voltam, ahol a Koránt olvasták, és tudós férfiakat is meghívtak. Mikor a felolvasók végigolvasták az írást, behozták az asztalt, amelyen többek közt ott volt egy tál zirbádzse[41] is. Mi nekiláttunk az evésnek, az egyik vendég azonban semmiképpen sem akart venni a tálból. Mi egyre csak unszoltuk, de ő esküdözött, hogy nem eszik belőle. Mikor pedig nagyon kértük, azt mondta: "Ne unszoljatok, mert én már torkig vagyok a zirbádzséval." És ezt a két sort idézte: Ha barátod elhanyagol néha, Nincs ellened azért rossz szándéka.* Mikor végeztünk a vacsorával, így szóltunk hozzá: "Alláhra, mondd el, mi az oka annak, hogy nem eszel a zirbádzséból?" Azt felelte: "Csak akkor eszem belőle, ha előbb negyvenszer megmostam a kezemet vízzel, negyvenszer szódával és negyvenszer szappannal, tehát összesen százhúszszor." A házigazda erre parancsot adott a szolgáknak, behozták a vizet, a szódát és a szappant, ő megmosta a kezét, ahogy mondta, majd nagyon kelletlenül leült, és szinte félve nyújtotta ki kezét a zirbádzséért, és végre enni kezdett. Mi nagyon csodálkoztunk rajta. A keze reszketett, és észrevettük, hogy hüvelykujja hiányzik, csak négy ujjal eszik. Azt mondtuk neki: "Alláhra, mi van a hüvelykeddel? Történt vele valami, vagy Alláh így teremtett?" Ő azt felelte: "Ó, testvéreim, nemcsak ez az egy hüvelykujjam hiányzik, hanem a másik kezemé is, meg mind a két lábamé. Nézzétek!" És megmutatta másik kezét is; olyan volt, mint a jobb keze. És a lábának hüvelykujjai is hiányoztak.
Mikor ezt láttuk, még jobban meglepődtünk, és azt mondtuk neki: "Égünk a türelmetlenségtől, hogy elmondd a történetedet, miért hiányzik kezedről és lábadról a hüvelykujjad, és miért kell százhúszszor megmosnod a kezedet." Erre ő ezt mesélte: Tudjátok meg, hogy apám a legnagyobb kereskedők egyike, Bagdád legelőkelőbb kereskedője volt, Harún ar-Rasíd kalifa idejében. De olyan szenvedélyesen szerette a bort és a zenét, hogy mikor meghalt, nem hagyott hátra semmit. Eltemettem, Korán-olvasást rendeltem számára, éjjel-nappal gyászoltam. Mikor felnyitottam üzletét, azt találtam, hogy igen kevés áru maradt utána, de adósság annál több. Megnyugtattam a hitelezőket, biztattam őket, aztán vettem-eladtam, és hétről hétre törlesztettem az adósságomat, míg végül mindent kifizettem, sőt a tőkémet is megnöveltem. Amint egy nap üzletemben ültem, egyszerre egy fiatal nőt pillantottam meg, akinél szebbet szemem nem látott. Drága ékszerek díszítették, pompás ruha volt rajta; öszvéren lovagolt, előtte egy rabszolga, mögötte egy rabszolga. A bazár elején megállította az öszvért és bement. Egyik eunuchja követte, és azt mondta neki: "Úrnőm, bemehetsz a bazárba, de ne áruld el senkinek, hogy ki vagy, mert tüzet szabadítsz ránk." És a szolga elfedte a nőt az emberek szeme elől; mikor pedig a leány szétnézegetett az üzletek között, nem látott díszesebbet, mint az enyém. A szolga kíséretében odajött az üzletem elé, belépett és üdvözölt. Nem hallottam szebbet, mint az ő beszéde, édesebbet, mint az ő hangja. Félrevonta arcáról fátyolát; mikor rápillantottam, ez a látvány ezer sóhajt csalt elő keblemből, szívemet elfogta a szerelem, és egyre csak néznem kellett arcát, és ezt a verset mondtam: Galambszín-fátyolos szépségnek izenem: A halál ment csak meg, úgy fáj a szerelem. Egy látogatással éltem megmentenéd, Nézd: adományodért hogy nyúl kezem feléd.* Erre ő a következő verssorokkal felelt: Veszítsem el szívem, ha elfelednélek! Nem tud az szeretni soha mást, csak téged. Ha volna kívüled szemem bárki másra, Szépségedet többé soha ne is lássa. Hogy sose feledlek, híven megfogadtam, Azért szenved szívem forró indulatban. Szerelem borából a vágy innom adott, Bár itatna téged, mint engem itatott!
Elmész? Vidd utolsó sóhajom: temess el, Ott legyen a sírom, ahol megtelepszel. Nevemen ha szólítsz, én meghallom szavad, Csontjaim sóhaja felel a föld alatt. Ha megkérdeznének, Alláhtól mit kérek: Az Ő szeretetét, aztán a tiédet.* Amikor elmondta ezt a verset, így szólt: "Ifjú ember, vannak szép kelméid?" Én így feleltem: "Úrnőm, szolgád szegény ember, de légy türelmes, és várj addig, amíg a kereskedők kinyitják a boltjukat, és hozok neked olyan szövetet, amely méltó hozzád." Aztán beszélgetni kezdtünk, én elmerültem a szerelem tengerében, és eltévedtem a szenvedély sivatagában. Mikor a kereskedők kinyitották boltjukat, felkeltem és elhoztam neki mindent, amit megrendelt: ára ötezer dirhem volt. Ő odaadta a kelmét az eunuchnak, kimentek a bazárból, a nő felült az öszvérre, és eltűntek a szemem elől. Nem mondta meg, hogy kicsoda, én pedig szégyelltem kérdezősködni, a pénzt sem mertem tőle elkérni, úgyhogy a kereskedőknek adós maradtam az ötezer dirhemmel. A szerelemtől részegen mentem haza; elém tették a vacsorát, de alig ettem belőle; gondolataimat csak az ő szépsége foglalkoztatta; aludni akartam, de nem jött álom a szememre. Így tartott ez egy hétig. A kereskedők kérték a pénzüket. Kértem őket, legyenek még egy hétig türelemmel. Néhány nap múlva a nő megint eljött; öszvéren ült, eunuchja és két rabszolgája kísérte. Mihelyt megpillantottam, elszállt minden gondom, elfelejtettem minden bánatomat. Bejött hozzám, megszólalt szép hangján; azt mondta: "Uram, soká várattunk téged a kelme árával; hívasd a pénzváltót a mérleggel." A pénzváltó eljött, az eunuch odaadta neki a pénzt, kamatostul, én átvettem, és kellemesen elbeszélgettünk, amíg a bazár üzleteit kinyitották. Akkor ezt meg azt vásároltatta velem. Én elhoztam neki a kereskedőktől mindent, amit kívánt; ő átvette, aztán elment, anélkül, hogy szót ejtett volna a fizetésről. Távozása után megbántam a dolgot, mert amit tőlem elvitt, annak ezer dinár volt az ára. Mikor már eltűnt szemem elől, azt mondtam magamban: "Miféle szerelem ez? Fizet ötezer ezüstpénzt, és ezer aranypénz ára portékát visz el."
Nagyon féltem, hogy nem tudom visszafizetni a kereskedők pénzét, és azt mondtam magamban: "Itt a kereskedők csak engem ismernek; az a nő közönséges szélhámos, megtévesztett szépségével és bájával; látta, hogy fiatal vagyok, és most jót nevet rajtam. Még azt se kérdeztem meg, hol lakik!" Nyugtalanságom egyre fokozódott. Már több mint egy hónap telt utolsó látogatása óta, és a kereskedők mind jobban sürgették a pénzüket. Elhatároztam, hogy mindenemet eladom, és úgy éreztem, eljött a halálom órája. Amint gondolataimba merülten üldögéltem az üzletemben, egyszerre csak megjelent a nő a bazár bejáratánál, és bejött hozzám. Láttára majd meghaltam az örömtől és a gyönyörűségtől. Azt mondta nekem: "Hozd a mérleget, és mérd le a pénzt" - aztán megadta minden tartozását. Egyszerre csak megkérdezte: "Van feleséged?" - "Nincs - feleltem -, nem ismerek senki asszonyt" - és sírva fakadtam. Megkérdezte, miért sírok. Azt feleltem, hogy valami eszembe jutott. Amikor a nő kiment az üzletből, hogy körülnézegessen a bazárban, elővettem néhány dinárt, odaadtam a rabszolgának, és megkérdeztem, akar-e köztem és úrnője közt közvetíteni. A szolga nevetett, és azt mondta: "Hisz ő még nálad is szerelmesebb. Neki nincs is szüksége a kelmére, csak miattad jár ide. Nyugodtan mondd meg neki, mit akarsz; nem fog visszautasítani, akármit kívánsz." A nő meglátta, hogy valamit adok az eunuchnak; visszajött az üzletbe, leült, én meg így szóltam hozzá: "Add meg a te szolgádnak, amit kérni fog, és bocsásd meg neki, amit most mondani akar." És elmondtam neki, ami a szívemet nyomta. Kellemesen meglepődött, és beleegyezett, amire kértem.
Azt mondta: "Ez a szolga levelet fog hozni tőlem, és te tégy úgy, ahogy majd ő mondja." Ezután felkelt és elment, én meg siettem a kereskedőkhöz, hogy megadjam tartozásomat. Ők nyertek az üzleten, de énnekem csak a bánat jutott, hogy el kellett válnom tőle. Egész éjjel nem tudtam aludni. Néhány nap múlva eljött a szolga; szívélyesen fogadtam, és kérdezősködtem a leányról; azt mondta, hogy úrnője beteg. "Mondd, mi van vele?" - kérdeztem. Érre ő így felelt: "Asszonyomat Harún ar-Rasíd felesége, Zubeida úrnő nevelte. Engedélyt kért és kapott úrnőjétől, hogy szabadon járhasson-kelhessen a városban. Gyakran kiment tehát a palotából, és lassanként Zubeida úrnő megbízottjává lett. Beszélt rólad is úrnőjének, kérte, engedje meg, hogy a feleséged legyen, de ő azt felelte: »Addig nem adom a beleegyezésemet, míg azt a fiatalembert nem láttam. Azután, ha tetszik nekem, hozzáadlak.« Most hát azt akarjuk, hogy azonnal gyere a palotába; ha be tudsz jutni anélkül, hogy észrevegyenek, megkapod feleségül; de ha felfedeznek, lecsapják a fejedet. Mit szólsz hozzá?" Azt feleltem: "Jól van; veled megyek, és nem bánom, történjék akármi." A szolga ekkor így szólt: "Menj ma este a Tigris melletti mecsetbe, amelyet Zubeida úrnő építtetett. Imádkozzál és töltsd ott az éjszakát." Azt feleltem: "Készséggel és örömmel." Mikor eljött az est, elmentem a mecsetbe, imádkoztam és ott töltöttem az éjszakát. Reggelre kelve láttam, hogy két eunuch jön egy csónakon nagy, üres ládákkal. Behozták a mecsetbe, az egyik eunuch elment, de a másik ottmaradt a mecsetben. Mikor jobban megnéztem, ráismertem: ő közvetített köztem és úrnője között. Nemsokára megjelent az én kedvesem is, eléje mentem, átöleltem, ő sírva megcsókolt; egy ideig beszélgettünk, azután az eunuch fogott és bezárt az egyik ládába. A többi ládát is megrakták mindenfélével, betették a csónakba, és megindultak Zubeida úrnő palotája felé. Most megbántam, amit tettem; azt gondoltam, biztos a halálom, sírtam a ládában, könyörögtem Alláhhoz, szabadítson meg. Ők meg eveztek, míg megérkeztek a ládákkal a kalifa palotájának kapujához. Bevitték a ládákat, azt is, amelyikben én voltam; elmentek a háremet és minden elrejtett termet őrző eunuchok között, amíg odaértek az eunuchok felügyelőjéhez. A felügyelő, akit álmából vertek fel, megkérdezte, mi van azokban a ládákban. Azt felelték, hogy Zubeida úrnő holmija. "Nyissátok ki - mondta - egytől egyig, hadd lássam, mi van benne?"
Azt mondták neki: "Miért nyitnók fel?" De ő rájuk kiáltott: "Ne lopjátok az időt! Fel kell nyitni ezeket a ládákat!" És már jött is. Én az első ládában voltam. Majdnem eszemet vesztettem félelmemben. Az egyik szolga ekkor azt mondta a felügyelőnek: "Halld, felügyelőnk, vesztemet okozod, és magad is vesztedbe rohansz; négyezer dinár értékű holmi mehet tönkre. Ebben a ládában festett ruha van és négy manna[42] Zenzem-víz.[43] Ha felnyitod, kifolyik a víz a ruhákra, és nyomban elmossa a színeit." A felügyelő kis gondolkodás után így válaszolt. "Vidd hát a ládákat, és eredj a pokolba." A szolgák felkapták a ládát, siettek tovább, és vitték a ládákat egymás után. Amint visznek, egyszerre megüti a fülemet: "Jaj nekem! A kalifa, a kalifa!" Mikor ezt meghallottam, megfagyott bennem a vér. Elmondtam magamban azt a fohászt, amely nem hagyja cserben azt, aki elrebegi: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a magasztos, nagy Alláh kezében. Magam hoztam magamra ezt a szerencsétlenséget!" És hallottam, amint a kalifa azt mondja kedvesem szolgájának: "Mi van ezekben a ládákban itt?" Azt felelte: "A ládákban Zubeida úrnőnk ruhái vannak." - "Nyissátok fel őket!" - parancsolta. Mikor ezt meghallottam, majd meghaltam, és azt mondtam magamban: "Ez földi életemnek utolsó napja; ha megszabadulok, feleségemmé teszem; de most felfedeznek, és leütik a fejemet." És elmondtam a hitvallást: "Vallom, hogy nincs más isten, mint Alláh, és Mohammed az ő prófétája." Ekkor hallottam, amint a szolga azt mondja a kalifának: "Igazhívők fejedelme, ezekben a ládákban Zubeida úrnőnk ruhái vannak, és ő azt akarja, hogy csak neki vigyük fel őket." De a kalifa nem tágított: "Mindegy, fel kell nyitni, hogy lássam, mi van benne!" És odakiáltott a szolgáknak: "Hozzátok ide a ládákat!"
Most már láttam, hogy végem van, itt hagyom ezt a világot. A szolgák egymás után vitték eléje a ládákat, és a kalifa látta, hogy illatszer, kelme és sok díszes ruha van bennük, és egyre csak nyitogatta a ládákat, mindegyikben ruhát meg hasonló holmit látott: végre már csak az maradt hátra, amelyikben én voltam. Már nyújtották is feléje a kezüket, hogy kinyissák, de az én kedvesem szolgája elősietett, odament a kalifához, és azt mondta: "Ezt a ládát csak Zubeida úrnőnk előtt nézd meg, mert ebben titkos dolgai vannak." Mikor a kalifa ezt meghallotta, megparancsolta, vigyék be az úrnőhöz a ládákat. Az eunuchok megindultak a ládával, amelyikben én voltam, és letették a szoba közepén, a többi láda mellé. Ezalatt már felszáradt izzadságom, a szolga kiengedett a ládából, és azt mondta: "Nincs baj, ne félj, táguljon ki melled, és üdüljön fel szíved. Ülj le, várj, amíg bejön Zubeida úrnőnk. Szerencséd volt." Ültem egy darabig, egyszerre csak tíz szűzleány jött be, szépek, mint a telihold, és felsorakoztak kétfelől öten-öten. Ezután bejött másik húsz rabszolganő, domború keblű szüzek, köztük Zubeida úrnő, aki alig tudott járni, annyi ékszer és nehéz ruha volt rajta. Mikor beléptek, a rabszolganők csoportja szétvált, én elébe mentem, megcsókoltam a földet színe előtt. Intett, hogy üljek le. Faggatni kezdett helyzetemről, származásomról, én mindenre megfeleltem. Nagyon megörült, és azt mondta: "Alláhra, nem veszett kárba a fáradságom, amelyet ennek a leánynak nevelésére fordítottam. Tudd meg, hogy ezt a leányt úgy tekintjük, mint saját gyermekünket, és Alláh most a te kezedbe teszi le." Megcsókoltam a földet előtte, és boldog voltam, hogy feleségül vehetem. Az úrnő parancsára ottmaradtam tíz napig, de nem tudtam kedvesemről semmit. Rabszolgalányok szolgálták fel nekem az ebédet és a vacsorát. Tíz nap elteltével Zubeida úrnő engedélyt kért férjétől, az igazhivők fejedelmétől, hogy a leány férjhez mehessen; a kalifa megadta az engedélyt, és tízezer dinárt utalt ki számára. Zubeida úrnő kádiért és tanúkért küldött, és megírták a házasságlevelünket. Ezután édességeket meg pompás ételeket hoztak, és szétosztották a ház szobáiban. És így töltöttünk újabb tíz napot.
A huszadik napon a leányt elvitték a fürdőbe, hogy tisztán várhasson engem a hálószobájában. Asztalokat hoztak be, azokon ételeket, köztük egy tál zirbádzse is volt, megcukrozva, mósusszal szagosított rózsavízzel leöntve, benne sült szárnyas és különféle egyéb belevaló, ami az ember eszét is megzavarja. És Alláhra, mikor az asztalt elém tették, én nem sokat haboztam, nekiestem a zirbádzsének, és ettem, amíg jól nem laktam. Aztán letöröltem kezemet, de elfelejtettem megmosni, és addig ültem az asztalnál, amíg beállt a sötétség. Ekkor meggyújtották a gyertyákat, bejöttek az énekesnők tamburinnal, a menyasszony fátylát fel-fellebbentették előttem, elhalmozták arannyal, menyasszonyi ajándékul, és az egész palotát bejárták vele. Akkor bementem a hálószobába, és a szolgálók elém hozták a leányt, levetették minden ruháját, és otthagyták velem az ágyban. Átöleltem, és el sem akartam hinni, hogy most az enyém. De ő megérezte kezemen a zirbádzse szagát, és hangosan felkiáltott, úgyhogy mindenfelől összefutottak a rabszolganők. Én felizgatott állapotban voltam, nem tudtam, mi az oka mindennek. A szolgalányok ijedten kérdezték: "Mi bajod, testvérünk?" Ő azt felelte: "Vigyétek el tőlem ezt az őrültet! Azt hittem, hogy ép esze van!" Megkérdeztem tőle: mit látott rajtam, amit őrültségnek tart. Azt felelte erre: "Te őrült, miért etted úgy a zirbádzsét, hogy nem mostad meg utána a kezedet? Alláhra, nem fogadlak el, mert őrült vagy, és olyan ocsmányul viselkedel." Azután oldala mellől elővett egy korbácsot, rávágott a hátamra meg az ülepemre, amíg a fájdalmas ütésektől elvesztettem eszméletemet. Most azt mondta a lányoknak: "Vigyétek, menjetek vele a városi válihoz, hogy levágja azt a kezét, amelyikkel a zirbádzsét ette, és utána nem mosdott meg." Mikor ezt meghallottam, felkiáltottam: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak Alláhnál! Le akarod vágatni a kezemet, mert zirbádzsét ettem vele, és nem mostam meg utána?!" A szolgálók is odamentek hozzá és kérlelték: "Kedves testvérünk, ez egyszer ne haragudjál érte." - "Nem lehet másképp - felelte. - Le kell vágni az egyik kezét!" Felöltözködött és kiment a szobából. Csak tíz nap múlva láttam megint. Odajött hozzám, és azt mondta: "Te sötétképű, olyan keveset jelentek neked, hogy zirbádzsét ettél, és nem mostad meg utána a kezedet?"
Aztán kikiáltott a szolgálóknak, azok megkötöztek, mire a lány elővett egy éles borotvát, és levágta kezemnek meg lábamnak mindkét hüvelykujját, ahogy láttátok, uraim. Elájultam, ő pedig valami porral szórta be a sebet, és elállította a vérzést. Megfogadtam magamban, és meg is mondtam neki. "Sohasem eszem többé zirbádzsét életemben anélkül, hogy negyvenszer megmossam a kezemet tiszta vízzel, negyvenszer szódával és negyvenszer szappannal." És eskümet vette, hogy nem eszem zirbádzsét anélkül, hogy a kezemet megmosnám, ahogy említettem. Most, amikor behozták ezt a zirbádzsét, elsápadtam, és arra gondoltam, hogy emiatt van kezem-lábam hüvelykujja levágva. És mert nagyon unszoltatok, azért cselekedtem úgy, ahogy esküm szerint cselekednem kellett. Ekkor megkérdeztem tőle - folytatta a konyhamester - a társaság többi tagja előtt: "Mi történt aztán?" Az pedig így felelt: Mikor megesküdtem a feleségemnek, megbékült a szíve, együtt háltunk, és Alláhra, pótoltam az elmulasztott időt, és elfelejtettem fájdalmaimat. Egy napon azt mondta: "A kalifa házának népe nem tudja, mi történt köztem és közted, és nem jött ide senki idegen rajtad kívül, te is csak Zubeida úrnő jóvoltából jöhettél be." És ötvenezer aranyat adott át ezekkel a szavakkal: "Fogd ezt a pénzt, menj el, és végy számunkra egy jó tágas házat." Elmentem, vettem egy szép nagy házat, és átvittem a házba mindent, amije volt, mindent, amit pénzben, kelmében, értéktárgyakban összehalmozott. - Nos, így történt, hogy hüvelykujjaimat levágták. "Ez volt, ó, idők királya - folytatta a konyhamester - az ifjú bagdadi kereskedő története. Mi, vendégek, pedig folytattuk a lakomázást késő éjszakáig. Éjféltájt azután hazamentünk, és akkor történt ez a históriám a púpossal. Ez az én mesém, és béke veled." A király azt mondta: "Ez a mese nem szebb, mint a púpos históriája; sőt a púpos története különb, mint ez. Mindnyájatokat keresztre feszítünk." Ekkor odalépett a zsidó, megcsókolta a földet, és azt mondta: "Ó, idők nagy királya, én mondok majd olyan történetet, ami csodálatosabb, mint a púpos históriája." Kína királya erre így szólt: "Halljuk, mit tudsz mesélni."
