Harún ar-Rasíd kalifa egy éjjel álmatlan volt, és elhívatta vezírjét, Dzsafárt. Mikor ez megjelent előtte, így szólt hozzá: "Dzsafár, ma éjjel szörnyen nyugtalan vagyok, szívem elszorul, szeretném, ha valamivel felvidítanád a lelkemet, jókedvre hangolnád a szívemet." Dzsafár így felelt: "Igazhivők fejedelme, van egy barátom, a perzsa Ali, az tud meséket, históriákat; felüdíti a lelket, minden bánatot elkerget." - "Hívd ide" - szólt a kalifa. Dzsafár azt felelte: "Hallom és engedelmeskedem" - és eltávozott megkeresni a perzsát; a barátjáért küldött, és mikor Ali eljött, azt mondta neki: "Engedelmeskedj a kalifa hívásának." - "Hallom és engedelmeskedem" - felelte az, és elment Dzsafárral a kalifához.
Amikor megjelent színe előtt, és a kalifa megengedte, hogy leüljön, leült. A kalifa most így szólt hozzá: "Ali, szorongást érzek a szívemben ma éjjel. Hallottam, hogy tudsz mindenféle mesét és históriát; szeretnék hát tőled valamit hallani, ami gondjaimat elűzi és lelkemet felderíti." - "Igazhivők fejedelme - szólt a perzsa -, meséljek olyan dolgot, amit szememmel láttam, vagy olyat, amit fülemmel hallottam?" - "Mesélj valamit, amit magad tapasztaltál" - felelte a kalifa, mire Ali így szólt: "Hallom és engedelmeskedem. Halld meg hát, ó, igazhivők fejedelme, hogy valamikor, a múlt években, elutaztam Bagdádból, az én városomból. Volt velem egy legényem, szép tarisznyámat vitte. Beértünk egy városba, és javában vettem-adtam a portékákat, amikor egyszerre csak nekem támad egy erőszakos, izgága, kurd ember, elveszi a tarisznyámat, és azt mondja, hogy ez a tarisznya és minden, ami benne van, az övé.
Elkezdtem kiabálni: »Hej, igazhitű emberek! Gaz támadás, segítsetek!« Az emberek mind azt mondták: »Eredj el vele tüstént a kádihoz, majd rendet teremt az ítélet, amit a kádi hoz.« Elmentünk hát a bíró elé; kijelentettem, hogy bele fogok nyugodni az ítéletébe, és amikor ott voltunk, és színe előtt álltunk, a kádi megkérdezte: »Milyen ügyben jöttetek, mi a vita köztetek?« Azt feleltem: »Mi egymással perben állunk, bölcs eszedre apellálunk.« - »Melyiktek a panaszos?« - kérdezte a bíró. Ekkor előlépett a kurd, és így szólt: »Alláh adjon erőt urunknak, a kádinak! Ez a tarisznya az én tarisznyám, ami benne van, az mind az enyém. Elvesztettem és ennél az embernél találtam meg.« - »És mikor veszítetted el?« - kérdezte a kádi. »Tegnap - felelte az -, és egész éjjel nem tudtam aludni, úgy bántott a dolog.« - »Ha felismered, hogy a tied - folytatta a kádi -, írd le nekem, mi van benne.« A kurd így felelt: »Ebben a tarisznyában van két ezüst tok ajakírnak, kohl a szemre, kenőzsírnak; kéztörlőbe csomagolva pohár, gyertya, sátorponyva; két pohár, tányér, kanál, párna, vödör, bőrlap, tál; kormos katlan, kancsó kettő, tűzőtűből tizenkettő; merőkanál minden léhez, iszák annak, aki éhez; macskák, szukák, ködmön, csajka, nyereg, bunda háromfajta; tarka tehén kis borjával, öreg kecske gidájával, anyabirka báránykával, tevecsődör, tevekanca, mindegyikből két-két fajta; bivalybika, tehenével, hímoroszlán két nősténnyel, egypár matrac, két kerevet, három szoba, egy emelet, nagy terem, kétajtós konyha - mind benne van tarsolyomba!
Hozzá még egy csomó kurd ember, aki mind tanúsíthatja, hogy a tarisznya az enyém!« Most a kádi hozzám fordult: »És te, ez meg ez: mit szólsz?« Én előléptem, igazhivők fejedelme, a kurdnak szavaitól egészen elképedtem, és így feleltem: »Alláh magasztosítsa fel urunkat, a kádit! Az én tarisznyámban nincs egyéb, mint egy romos kis lak meg egy nagy lak, amin nincsen ajtó, ablak; kiskutyának kalyibája, kisgyerekek iskolája, kockát játszó emberek, sátorfák és kötelek, szép városok: Baszra, Bagdád, kastély, melynek ura Saddád; kovácskohók, halászhálók, bot meg cölöp; fiúk, lányok, címeres mákvirágok ezrével is tanúsítják, hogy az enyém ez az iszák!« Mikor a kurd ezeket a szavakat hallotta, keservesen sírt-zokogott, és azt mondta: »Ó, mi urunk, kádi, az én zsákom híres-neves, tartalma közismeretes. Van benne kastély meg vár, dúvad meg darumadár, urak, emberek sakk mellett, kanca, mely két csikót ellett, egy csődör két telivérrel, két alabárd hosszú nyéllel, egy oroszlán, egy nyulacska, egy város és két falucska, két kerítő meg egy rima, két csibész, egy szodomita, egy vak ember meg két néma, egy púpos, két sánta-béna, egy presbiter, két diákon, van egy püspököm, két papom, egy kádim és két tanúm az igazságra, hogy a zsák nem az ő zsákja!« A kádi most hozzám fordult: »És te mit szólsz, Ali?« Engem, igazhivők fejedelme, elfogott a méreg, a kádi elé álltam, és így beszéltem: »Alláh erősítse meg urunkat, a kádit! Ebben az én tarisznyámban páncél, kard meg fegyvertár van, vannak öklelő kosok, egy nyáj, benne birka sok; ezer ugató kutya, fügefa meg almafa, jóillatú fűszerszámok, kert, szőlőhegy és virágok, messzenyúló rónaságok, szobor-, festményremekek, palackok meg serlegek, táncos rabnők, ünnepségek, zűrzavar, lármás vendégek; mulatozás, lagzi, nász; egypár szerencsevadász; kardos-lándzsás rablóbanda útban hajnali kalandra, jó barátok sok pajtással, bizalmasok sok hű társsal, jó pár börtöntöltelék, boros cimbora elég; lant, furulya, lobogó, szép menyasszony, ragyogó; száz fiú, sok dalos lány, különféle, mindahány: öt jött Abesszíniából, három messze Indiából, hetven pedig Perzsiából: van közöttük húsz görög, százával kurd, grúz, török; Tigris és Eufrát folyam; oszlopváros: szép Iram; gyújtóacél, kovakő, selyemfiú és kerítő; istállók és versenyterek, fürdőházak és mecsetek, egy fadarab meg szegek, fuvolás néger gyerek, építész és asztalos, karavánfő, százados, egy nagy fejedelmi székhely, húsz láda, finom kelmével; elemózsiás raktár, százezer aranydinár, két város: Kufa Anbár; Gaza, Aszkalon meg egy vár, amelynek ura Nusirván, Dámiett és Asszuán, még egy ország azután; fejedelme Szolimán, benne van Vádi Numán, határában Khoraszán, Balkh s a híres Iszfahán, fél India, fél Szudán. Aztán még - Alláh hosszabbítsa meg életét a mi urunknak, a kádinak! - gúnya, kelme is van benne, nagy borotva jól kifenve: kádinak is nekimenne!
Neki is megy az állának, véget vet szép szakállának, ha nem félti az életét, s nem úgy mondja ítéletét, hogy bármit mond ez a svihák, mégiscsak enyém az iszák!« Mikor a kádi ezeket a szavakat hallotta, egészen megzavarodott az esze, és ezt mondta: »Látom, gézengúzok vagytok, hitetlen eretnek latrok; kádit, törvényt gúnyoljátok, büntetésnek fittyet hánytok. Beszédetek badar, hülye, mit nem vesz be ember füle, ily mesét, csoda-bolondot, ember szája még nem mondott. Alláhra, Kínától Umm Ghéilán fájáig, Perzsiától nagy Szudánig, Vádi Numántól Khoraszánig nem hallotta senki-lélek, amit ti itten beszéltek; ilyen kusza história, hogy higgye az emberfia? Tán tenger ez a tarisznya, nincs feneke, vége-hossza? Ítéletnap, hol összegyűl az emberek jója-rossza?« És megparancsolta a kádi, hogy nyissam ki a tarisznyát; kinyitottam: hát volt benne egy darab kenyér, egy citrom, sajt és olajbogyó. Aztán fogtam a tarisznyát, odavágtam a kurd elé, és elmentem utamra." Mikor a kalifa a perzsa Ali meséjét hallotta, úgy nevetett, hogy majd hanyatt vágódott, és Alit gazdagon megjutalmazta.
