Szeptember 7. Mindig is furcsa szokásnak tartottam azt, hogy az emberek naplót írnak, de az elmúlt idő eseményei megértették velem, hogy miért is teszik ezt. Nem kellett sok, hogy magam is elkezdjek egyet. Egyszerűen kell valamilyen út, hogy kiadjam magamból, ami nyomja elátkozott lelkemet. Remélem ez majd segíteni fog. Elsőre ennyit. Szeptember 12. A mai napig nem írtam újabb bejegyzést, hisz nem volt miért. Az elmúlt éjszakákon ugyanazt csináltam, mint átkozott létemben mindig, amióta megláttam őt. De ez még túl korai, túl fájó, hogy le tudjam írni. Egyszerűen nem vagyok rá képes. Talán nem is lehet. Pedig meg kell tennem, hisz ezért vettem ezt a naplót. Felesleges bármi egyebet is írnom bele addig, amíg rá nem szánom magam, hogy legalább ide le tudjam írni. November 2. Az elmúlt másfél hónap minden éjszakájának hallgatásából elég. Most már le kell, hogy tudjam írni.
A hallgatás belülről emészti fel a lelkem. Minden este követem őt, látványa egyben az égig emel és a föld izzó méhébe taszít. Nem bírom már tovább a hallgatást. El kell mondanom neki. Neki, magamnak, bárkinek, mindenkinek… El kell mondjam, hogy szeretem. Leírni végre le tudtam. SZERETEM. Ezt neki is tudnia kell… De hogy mondjam el neki, hisz azt se tudja, hogy létezem? Nem léphetek csak úgy elé, mindent elfedő rejtekemből és vallhatok színt előtte! Nem tudom mit tegyek… Még sosem éreztem ilyet – mintha tehetetlenségemben sötét felhők gyülekeznének fölöttem. Valamit tennem kell – valamit muszáj, de félek… A tehetetlenség megöl vagy megőrjít. November 4. Most, hogy magammal megosztottam, leírtam a legféltettebb titkomat, sokkal könnyebbé vált bármi egyébről is írni. Leírom hát, amit álmodtam.
Olyan érzés volt, mintha valamilyen rossz gengszterfilmben szerepeltem volna. Mindenki századeleji ruhákat viselt, nagyon röhejesen néztek ki – mai fejjel sokkal jobb a mai divat. Valamilyen pap vagy szektás testében lehettem egy félhomályos, füstös szobában, körülöttem ódivatú ruhákban öltönyös férfiak álltak, forgótáras géppuskákkal. Kétségbeesve habogtam nekik valami apokalipszisről, ahol egy sötét varázsló elvetemült szörnyetegeket szabadít ránk, ami majd végez mindenkivel. Azt ordítottam, hogy meg kell találnunk őt, különben végünk. Ennyire emlékszem… Még soha nem álmodtam ilyen furcsát. Talán legközelebb nem szívom magam tele lefekvés előtt – úgy látszik, megfekszi a hasam. November 7. Ma is, mint minden éjjel, követtem őt. Lassan kitör belőlem a vallomás, egyre nehezebben tudom visszatartani. Meg fog ölni a hallgatás. Megint, megint ez a szenvedés – el kell mondanom neki.
Egyre nagyobb a súly a vállamon… egyre inkább érzem azokat a sötét fellegeket gyülekezni fölöttem. Ráadásul megint azokkal a századeleji gengszterekkel álmodtam. November 8. Azt hiszem megtörtem – holnap éjjel felfedem magam előtte. Már nem érdekelnek a következmények. Nem érdekel az sem, ha ezzel magam ellen fordítom a többi boszorkánymestert. Lesz, ami lesz. November 9. Azt hiszem, az utolsó sorokat írom a naplómba, mielőtt elindulnék végleg. Meghalt… Megölte az a szörnyeteg… A szemem láttára tépte szét az a mocskos fattyú – és én csak álltam ott, nem tettem semmit… A félelem legyőzött –ott álltam dermedten a rejtekemben. A hibámért nekem is vezekelnem kell – hiszen hagytam meghalni… Megtalálom azt nyomorult farkast, amelyik megölte, még ha az egész Central Parkot is kell végigjárnom hozzá és az összest megölnöm… Meg kell halniuk… ahogyan nekem is…
