Tudd meg, korunk nagy királya, hogy én árukkal megrakodva jöttem ebbe az országba, és a végzet ide kötött hozzátok. A koptok közül való vagyok, Kairóban születtem, és ott is nevelkedtem. Apám alkusz volt, és amikor meghalt - már férfikorban jártam -, folytattam munkáját. Egy napon, amint üzletemben ültem, egy pompás ruhába öltözött, gyönyörű fiatalember érkezett hozzám szamáron. Mikor meglátott, köszöntött, és én felkeltem, hogy tisztelettel fogadjam. Egy kendőt vett elő, amelybe szezámszemek voltak bekötve, és megkérdezte, mennyiért veszem vékáját? Azt feleltem, hogy száz dirhemért. Erre ő így szólt: "Végy magadhoz zsákhordókat és munkásokat a mérleghez, aztán menj el az El-Dzsavali fogadóba a Báb el-Naszrnál[31]; ott találsz majd engem." Ideadta a kendőbe kötött szezámot, megfordult és elment. Én bejártam a gabonakereskedőket, és ők vékájáért százhúsz dirhemet kínáltak az áruért. Magamhoz vettem hát négy zsákhordót, elmentem a fiatalemberhez; már várt rám. Mikor meglátott, felkelt, odament a raktárhoz, kinyitotta, mi lemértük a gabonát: ötven vékányi volt. Azt mondta a fiatalember: "Téged minden vékáért tíz dirhem jutalék illet meg: ha megkaptad a gabona árát, tartsd magadnál a pénzt: ötezer dirhemet tesz ki az egész, ebből ötszáz a tiéd, nekem tehát marad négyezer-ötszáz. Amikor majd a többi áruimat is eladtam, eljövök érte." Átvettem az árut, és azt mondtam, úgy lesz, ahogy parancsolja, kezet csókoltam neki és elmentem. Aznap tehát összesen ezerötszáz dirhemet kerestem. Elmúlt egy hónap, és a fiatalember megint eljött hozzám: "Hol a pénz?" - kérdezte. "Itt van kéznél" - feleltem. "Tartsd magadnál - mondta -, amíg érte jövök."
És én vártam rá, amíg megint elmúlt egy hónap. Akkor eljött, és érdeklődött a pénze után. Felkeltem, üdvözöltem és megkérdeztem, nem akarna-e nálam enni. Elhárította a meghívást, és azt mondta, tartsam még magamnál a pénzt, majd eljön érte. Elment, én meg félretettem számára a pénzt, és vártam rá. Megint elmúlt egy hónap, amíg ismét megjelent. Azt mondta, másnap átveszi tőlem a pénzét; aztán elment, én pedig hiába vártam rá a következő napon. Egy hónapig maradt el, és azt mondtam magamban: "Ez a fiatalember csodálatosan jóhiszemű lélek!" Egy hónap múlva megjelent ragyogó, pompás öltözetben. Szép volt, akárcsak éjszaka a telihold; mintha most szállt volna ki a fürdőből, arca piros volt, homloka mint tiszta hó, fénylett, rajta a kis lencse, mint fekete ámbra, úgy sötétlett. Mikor megláttam, megcsókoltam kezét, áldást kértem rá, és megkérdeztem: "Uram, nem akarod átvenni a pénzedet?" Azt felelte, legyek még türelemmel, amíg elintézte ügyeit, akkor majd átveszi, azzal elment. Azt mondtam magamban: "Alláhra, ha megint eljön, megvendégelem, annyi hasznom volt a pénzéből, hogy nagy vagyont szereztem vele." Az év végén jött el megint, az eddigieknél is pompásabb ruhában. Én esküvel unszoltam, hogy legyen a vendégem. Azt felelte, hogy csak azzal a feltétellel, hogy a költségeket a nálam tartott pénzből fedezem. Beleegyeztem és leültettem, aztán összeszedtem mindent, ami étel-ital meg egyéb kellett, elébe tettem, és azt mondtam neki: "Alláh nevében!" Közel húzódott az asztalhoz, kinyújtotta bal kezét, és csodálkozva láttam, hogy a bal kezével kezdett enni. Mikor végeztünk, és megmosta kezét, odanyújtottam a törülközőt, aztán leültünk beszélgetni. Így szóltam hozzá: "Valami nyomja szívemet. Könnyíts rajta, és mondd meg, miért ettél a bal kezeddel! Talán valami baja van a jobbnak?" Szavaimra ezt a verset mondta: Ne kérdezzed, hogy mi van szívemben, Nehogy meglásd, mily beteg a lelkem. Boldogságomról se kérdezz: vége! Józan bölcsesség jött a helyébe.* Előhúzta a karját a ruhaujja alól, hát le volt vágva a keze! Csukló kéz nélkül! Elámultam, de ő azt mondta: "Ne csodálkozzál, és ne gondold, hogy tiszteletlenségből ettem nálad a bal kezemmel. Azért nem használtam a jobb kezemet, mert le van vágva." - "És hogyan történt ez?" - kérdeztem. Erre ő így felelt: Tudd meg, hogy bagdadi vagyok, apám a város előkelőségei közé tartozott. Mikor felnőttem, sokat hallottam vándoroktól, utazóktól és kereskedőktől Egyiptomról, és szavaik belevésődtek a szívembe. Mikor apám meghalt, nagy vagyonhoz jutottam, hatalmas készletet szereztem be bagdadi és moszuli kelmékből meg hasonló értékes árukból, bálákba csomagoltam, és eltávoztam Bagdádból. Alláh szerencsés utat írt számomra a sors könyvébe, amíg eljutottam ide a ti városotokba.
Ekkor sírva fakadt, és ezeket a sorokat idézte: Elkerüli a mély árkot sokszor a vak ember, Míg egy másik beleesik épen látó szemmel; Az ostoba ha rosszat mond, nincsen semmi benne, De az okos ha mondaná, biztos veszte lenne. Alig tudja megkeresni kenyerét a jámbor, De a hitetlenre úgy hull minden jó, mint zápor. Mit eszelhet ki az ember? Mit lehet itt tenni? Azon, mit a végzet végzett, nem változtat semmi.* Mikor elmondta a verset, így folytatta: Mikor megérkeztem Kairóba, leraktam áruimat a Maszrúr-khánban[32]; felbontottam a bálákat, elraktároztam őket, aztán pénzt adtam a szolgának, hogy vásároljon ennivalót, és lefeküdtem aludni. Mikor felkeltem, elmentem a Bein el-Kaszrein[33] útra. Aztán hazatértem, este lefeküdtem, másnap reggel felbontottam az egyik kelme-bálámat, és azt mondtam magamban: "Most felkerekedem, és bejárom a vásártereket, megnézem, mi a helyzet a piacokon." Fogtam néhány vég kelmét, odaadtam szolgáimnak, aztán mentem velük, amíg el nem értem a Dzsirdzsiszről elnevezett Keiszarijéhez[34]. Az ügynökök elém jöttek, mert már tudtak az érkezésemről, átvették a kelmét, és kikiáltották az árut a piacon. De a kínált összegek nem érték el a portéka beszerzési árát sem. Akkor a kikiáltók seikhje azt mondta: "Tisztelt uram, megmondom én, hogyan kereshetsz az üzleten; tégy úgy, ahogy a többi kereskedő csinálja; add el az árut hitelbe, bizonyos megállapított határidőre, a jegyző, négy tanú meg a pénzváltó közreműködésével. A kamatokat minden csütörtökön és hétfőn behajtod; így minden dirhemből két dirhemet csinálhatsz, és amellett lesz alkalmad, hogy Egyiptom és a Nílus szépségeit és örömeit élvezd!"- "Ez okos tanács" - gondoltam, és vettem magam mellé két kikiáltót, elmentem velük a khánba, ezek elvitték a kelméket Keiszarijére; ott eladtam a kereskedőknek, kiállíttattam a kötelezvényt, azt átadtam a pénzváltónak, akitől elismervényt vettem róla. Aztán visszamentem a khánba, ottmaradtam néhány napig, mindennap egy pohár bort rendeltem, ürühúst, édességeket hozattam, amíg el nem telt a hónap, amikor a járandóságaimat felvehettem. Minden csütörtökön és hétfőn a kereskedők boltjánál ültem, a pénzváltó és a jegyző meg elhozta nekem a kereskedőktől behajtott pénzt. Egy napon a fürdőben voltam, majd visszamentem a khánba, szobámban elfogyasztottam a reggelimet, megittam hozzá a boromat, aztán aludtam egyet. Amikor felébredtem, megettem egy csirkét, kiillatosítottam magamat, aztán elmentem az egyik kereskedőnek, Bedr ed-Din el-Busztáninak[35] a boltjába. Szívélyesen üdvözölt, leültünk és egy ideig beszélgettünk ott a boltban. Amint ott ülünk, egyszerre ringó léptekkel bejön egy nő, és helyet foglal épp énmellettem. Kissé félrecsúszott fejkendője alól hódító illatok szálltak felém. Szívemet rabul ejtette szépsége és kedves megjelenése, mikor pedig fellebbentette az izárt, megláttam fekete szemét is. Köszöntötte Bedr ed-Dint, ez viszonozta az üdvözlést, felkelt és beszélgetni kezdett vele. Hangjának hallatára a szerelem egészen hatalmába ejtette szívemet. Azt kérdezte Bedr ed-Dintől: "Van valódi aranyszállal átszőtt kelméd?" Ez mutatott neki egy véget, és a leány megkérdezte, hogy elviheti-e most úgy, hogy a pénzt majd beküldi érte.
A kereskedő azt felelte: "Úrnőm, ez lehetetlen, mert ez itt a kelme tulajdonosa, és én tartozom neki a nyereségrészesedéssel." - "Ó, te szerencsétlen! - felelte a nő. - Máskor egész végeket szoktam tőled elvinni, elég nagy értékben, és mindig úgy fizetek, hogy többet nyersz rajta, mint amennyire számítottál." - "Igen - felelte a kereskedő -, csakhogy nekem feltétlen szükségem van arra a pénzre még ma." A nő megfogta a kelmét, nekivágta a kereskedő mellének, és ezt mondta: "A magadfajta nép nem tudja a rangot megbecsülni!" Felkelt és el akart távozni. Én azt hittem, hogy a lelkem megy vele, felugrottam és azt mondtam neki: "Úrnőm, ajándékozz nekem egy pillantást, és fordítsd vissza kegyes lépteidet." A nő visszafordult, mosolygott és így szólt: "A te kedvedért visszajövök." És leült a boltban, velem szemben. Én megkérdeztem Bedr ed-Dintől, mi az ára annak a kelmének. - "Ezerszáz dirhem" - felelte. Azt mondtam neki: "Legyen a te hasznod száz dirhem, adj papírt, és én írást adok a portéka áráról." Átvettem tőle a kelmét, megcsináltam az írást saját kezemmel, aztán odaadtam az árut a nőnek ezekkel a szavakkal: "Vedd és menj; ha akarod, tekintsd úgy, mint ajándékot éntőlem." - "Alláh jutalmazzon meg minden jóval, juttassa neked egész vagyonomat, és tegyen téged férjemmé; bár meghallgatná fohászomat" - mondta a nő. "Neked adom ezt a vég kelmét - feleltem -, és még több is a tied lehet; de engedd meg nekem, hogy arcodat lássam." Félrevonta a fátylát, és mikor azt az arcot megpillantottam, ez a látvány ezer sóhajt csalt ki belőlem. Szívemet a szerelem hozzáláncolta, és nem voltam ura eszemnek. Ő megint befedte arcát, fogta a kelmét, ezt mondta: "Uram, ne hagyj epekednem utánad" - és eltávozott. Ott üldögéltem a bazárban egészen a délutáni ima végéig; eszem egészen megzavarodott, a szerelem teljesen hatalmába ejtett. És nagy szenvedélyemben, mielőtt felkeltem, megkérdeztem a kereskedőt, hogy ki volt ez a nő. "Egy nagyon gazdag emír lánya. Apja meghalt, és sok pénzt hagyott rá" - felelte. Elbúcsúztam a kereskedőtől, és visszamentem a khánba. Elém tették a vacsorát, de én folyton csak a nőre gondoltam, és nem ettem semmit. Lefeküdtem, de nem tudtam aludni: reggelig ébren voltam. Akkor felkeltem, új ruhát öltöttem magamra, megittam egy pohár bort, ettem valami keveset, és elmentem a kereskedőhöz, üdvözöltem, és leültem nála. És eljött a nő egy rabszolgaleány kíséretében, még díszesebb ruha volt rajta, mint az előző napon. Leült, köszöntött engem, Bedr ed-Dint még csak nem is üdvözölte, és ékesszóló hangon, amilyennél kellemesebbet és édesebbet nem hallottam, így szólt hozzám: "Küldj valakit velem, akinek átadhatom az ezerszáz dirhemet, a kelméd árát." Azt feleltem neki, hogy nem sürgős, de így szólt: "Bár soha el ne veszítenélek téged" - és ezzel máris ideadta a kelme árát. Leültünk és beszélgettünk. Jelekkel tudomására hoztam, hogy vágyom reá, ekkor sietve felkelt, mint akit megbántottak, és kiment az üzletből. De a szívem csak rajta csüngött, utána mentem, azonban elvesztettem szem elől. Egyszerre csak egy rabszolgaleány állott elém, és azt mondta: "Uram, egy hölgy beszélni kíván veled." Meglepetten feleltem neki: "Engem itt nem ismer senki." - "De hamar elfelejtetted úrnőmet - válaszolta a leány -, aki ma, ennek meg ennek a kereskedőnek a boltjában volt."
Elmentem vele a pénzváltók piacára, s mikor a leány úrnője meglátott, odahúzott magához, és azt mondta: "Ó, kedvesem, szerelem költözött szívembe, és vert gyökeret bennem. Mióta megláttalak, nem jön szememre álom, étel-ital nem kell." Így válaszoltam: "Én még fájdalmasabban szenvedek, az én állapotomat panaszos szó nem tudja kifejezni." - "Kedvesem - mondta -, elmegyek tehozzád." - "Én itt idegen vagyok - feleltem -, nincs más lakásom, ahol fogadhatnálak, csak a khán, ha tehát meg akarsz könyörülni rajtam, és megengeded, hogy eljöjjek hozzád, a gyönyörűségem teljes lenne." Azt felelte erre: "Jól van; de ma péntek éjjele van, akkor lehetetlen. De majd holnap ima után ülj fel a szamaradra, és kérdezd, merre van a Habbánije[36], és ha odaértél, kérdezősködjél Bárakat nakib[37], ismertebb nevén Abu Sámeh káahja[38] után; ott lakom. Ne késsél, mert nagyon várlak." Végtelenül boldog voltam. Elváltunk, hazamentem a khánba; az egész éjjelt álmatlanul töltöttem, és alighogy megláttam a hajnal derengését, felkeltem, más ruhába öltöztem, jó illatszerekkel szagosítottam magamat, egy kendőbe csavarva ötven aranydinárt vettem magamhoz, és elmentem a Maszrúr-khánból a Báb-Zuveiléhez[39], ott felültem egy szamárra, és azt mondtam a hajcsárnak, menjen velem a Habbánijére. Elindultunk és alig néhány perc után elérkeztünk abba az utcába, amelyet Darb el-Minkarinak[40] hívnak. Azt mondtam a hajcsárnak, menjen és kérdezze meg, Bárakat nakibnak merre van a káahja. Rövid idő múlva visszajött és azt mondta, szálljak le, mert megérkeztünk. "Menj előre a káahhoz" - mondtam neki, és mentünk, amíg el nem értünk a házhoz. "Holnap reggel gyere el ide értem" - hagytam meg neki. "Alláh nevében" - felelte a hajcsár. Egy negyed aranydinárt adtam neki, ő átvette és elment. Bekopogtam a kapun. Két fiatal leány jött ki, kerek keblű szüzek, szépek, mint a telihold, és azt mondták, menjek be, mert úrnőjük már vár engem; egész éjjel nem tudott aludni, olyan szenvedélyesen vágyódott utánam. Bementem egy hét ajtóval elzárt terembe; köröskörül kertre nyíló ablakok, a kertben színpompás virágok, csörgedező patak, zengő madarak. A terem falai olyan finoman csiszolt fehér márványból készültek, hogy az ember megláthatta benne saját magát. Mennyezete arannyal borítva, körös-körül kékbetűs felírásokkal, szépségében változatos, csak úgy ragyog a néző szemébe. A padozat márványmozaikkal volt fedve, közepén szökőkút, a medence sarkai gyöngyökkel és drágakövekkel ékesítve, mindenfelé óriási színes selyemszőnyegek és nyughelyek.
Beléptem és leültem. Alig néztem szét, már bejött a leány. Fején gyöngyökkel és ékkövekkel kirakott diadém, arca kifestve, szépségfoltocskákkal. Mikor megpillantott, rám mosolygott, megölelt, kebléhez szorított, ajkát ajkamra tapasztotta, szívta nyelvemet, én ugyanúgy tettem. "Igazán eljöttél hozzám? Nem álmodom?" - kérdezte. "Rabszolgád vagyok" - feleltem. - "Légy üdvözölve, uram. Amióta megláttalak, nem örvendeztetett az álom, és nem ízlett az étel" - mondotta. - "Ugyanígy vagyok én is" - feleltem. Aztán leültünk, beszélgettünk, de én szégyenlősen a földre sütöttem a szememet. Nem sokáig ültünk így, már behozták az asztalt, rajta a legválogatottabb ételek, ürühús, finom sütemény, töltött csirke; ettünk, amíg jóllaktunk. Ekkor elém tették a mosdótálat és a kancsót, megmostam kezemet, aztán rózsavízzel, pézsmával illatosítottuk magunkat, és megint beszélgetni kezdtünk. Ő ezt a verset énekelte: Ha tudtam volna, jössz: eléd terítem Szívem vérét és szemem bogarát. Arcom lett volna lábad szőnyege, Hogy puhán léphess pilláimon át.* Elpanaszolta, ami a szívét nyomta, és én is elmondtam történetemet. A szerelem annyira a hatalmába kerített, hogy minden pénzem-gazdagságom semmiség volt számomra. Majd elkezdtünk játszadozni, enyelegni, ölelkezni, csókolózni. Késő este a rabszolgalányok ételeket és italokat hoztak be; pompás lakomához terítettek. Ettünk és ittunk éjfélig, akkor lefeküdtünk, és ölelkeztünk reggelig. Soha életemben ilyen éjszakám nem volt. Reggel fölkeltem, párnája alá tettem a kendőbe kötött aranyakat. Sírva búcsúzott tőlem, és azt mondta: "Ó, uram, mikor fogom megint ezt a szép arcot látni?" Azt feleltem neki, hogy estére megint ott leszek. Mikor eltávoztam, a hajcsár már várt reám a kapunál. Nyeregbe szálltam, visszamentem vele a Maszrúr-khánhoz. Leszálltam a szamárról, fél dinárt adtam a hajcsárnak, és azt mondtam neki, napnyugtakor megint jöjjön értem. "Fejemre, úgy lesz" - felelte, én pedig lementem a szállásomra, megreggeliztem és megint elmentem a kelméim árát behajtani. Mikor hazamentem, bevásároltam számára sült ürüt, édességeket, aztán teherhordót hívtam, leírtam neki a palota helyét, és odaadtam neki, ami útjáért járt, és megint mentem üzleti dolgaim után, egészen estig. A hajcsár eljött értem, megint vettem ötven aranyat, és bekötöttem egy szép kendőbe. Odaérve láttam, hogy a márványt csillogóra törölték, minden rezet kifényesítettek, a lámpákat megtöltötték, a gyertyák meg voltak gyújtva, az ételt már kitálalták, a bort betöltötték. Mikor meglátott, a nyakamba borult, és azt mondta: "Elhagyatott voltam nélküled." Aztán elém tette az asztalt, és ettünk, amíg jóllaktunk. Most a rabszolgalányok elvitték az asztalt, italt hoztak be, és mi éjfélig ittunk, csókolóztunk, édelegtünk, aztán lefeküdtünk, és reggelig ölelkeztünk. Mikor felkeltem, odatettem neki az ötven aranyat, mint előző napon, és eltávoztam. Már ott találtam a hajcsárt, elnyargaltam a szállásomra, ott jót aludtam, aztán a vacsorához beszereztem egyet s mást: diót, mandulát, borsos rizst, kisütött kolakásziagumót meg több ilyenfélét, vettem aszalt és illatosított gyümölcsöt, és elküldtem neki. Otthon megint magamhoz vettem, kendőbe kötve, ötven dinárt, eltávoztam, elnyargaltam a hajcsárral, mint szoktam, a káahhoz, bementem, ettünk, ittunk, feküdtünk reggelig.
Mikor felkeltem, odatettem neki a kendőt, és mint azelőtt is, visszanyargaltam szállásomra. Így folyt ez egy darabig, amíg egy reggel arra ébredtem, hogy nemcsak dinárom, de egy dirhemem sincs. Azt gondoltam magamban: "Ez a sátán műve!" És ezeket a sorokat mondtam: Letörli a nyomor a fényt az ember homlokárul, Mint ahogy a fényes nap is, mikor lenyugszik, elsárgul. Emberektől távol: meg nem emlékezik róla senki, Ha köztük van: nem engedik örömben, jóban részt venni. A bazárban csak meglapul és félénken vonul hátra, A magányban sűrűn omlik forró könnyeinek árja. Alláhra! Övéi közt is lehet-e, hogy egyéb legyen A nyomorsujtotta ember, mint megvetett, bús idegen?* Elindultam hazulról, mentem, mendegéltem, amíg a Bein el-Kaszreinre értem, onnan tovább a Báb-Zuveiléig. Olyan nagy volt ott a tolongás, hogy az egész kaput eltorlaszolta. És a végzet rendeléséből a nagy tömegben egy katona mellé szorultam. Kezem odaért a zsebéhez, és éreztem, hogy egy erszény van benne. Megfogtam és kihúztam a zsebéből. A katona észrevette, hogy megkönnyebbedett a zsebe, belenyúlt, látta, hogy üres, felém fordult, felemelte kezét, és egy bunkóval olyat ütött a fejemre, hogy végigvágódtam a földön. A nép körülvett bennünket, megfogták a katona lovának gyeplőjét, és rászóltak a katonára: "Micsoda szégyen, hogy kihasználva a tolongást, ekkorát ütsz erre a védtelen fiatalemberre?" A katona meg ezt kiáltotta: "Ez rabló, tolvaj!" Eközben magamhoz tértem, láttam a nagy tömeget, hallottam, amint mondták: "Ez a szép fiatalember nem lopott." Egyikük elhitte, másikuk nem, nagy szóváltás kezdődött, a nép ide-oda cibált, meg akart menteni: de a végzet akaratából épp akkor jött arra a váli néhány hatósági emberrel, odajöttek a kapuhoz, meglátták a körém meg a katona köré gyűlt tömeget. "Mi van itt?" - kérdezte a váli. A katona ezt felelte: "Alláhra, ó, emír, ez az ember tolvaj; a zsebemben egy kék erszény volt, benne húsz dinár, és kilopta a tolongásban." A váli megkérdezte: "Volt még valaki melletted?" - "Nem volt" - felelte a katona. Most a váli előszólította az őrség parancsnokát, és azt mondta neki: "Fogd le ezt a fiatalembert, és motozd meg." Erre megfogtak, és Alláh védőpalástja leomlott rólam. "Vetkőztesd le pőrére!" - parancsolta a váli. És mikor levetkőztettek, megtalálták ruhámban az erszényt; a váli átvette, felnyitotta, megszámolta a tartalmát, és látta, hogy húsz dinár van benne, ahogyan a katona mondta. A váli dühbe jött, hátraszólt kísérőihez: "Vezessétek ide elém!" Oda vittek, és a váli megkérdezett: "Fiatalember, mondd meg az igazat. Te loptad el ezt az erszényt?" Lehorgasztottam a fejemet, és azt gondoltam magamban: ha mondom is, hogy nem loptam el, mégis az én ruhámból húzták elő, ha pedig bevallom, hogy elloptam, benne vagyok a bajban. Végre felemeltem fejemet, és azt mondtam: "Igen, én loptam el." Mikor a váli ezt meghallotta, nagyon elcsodálkozott, tanúkat hívott, azok megerősítették szavaimat. Ez mind a Báb-Zuveile előtt történt. Most a váli megparancsolta a hóhérnak, hogy vágja le a kezemet, és a hóhér levágta a jobb kezemet. A katonának ekkor megesett a szíve rajtam, és maga kérte a válit, ne végeztessen ki. A váli megkegyelmezett és eltávozott. A tömeg még mindig ottmaradt körülöttem, egy pohár bort hoztak, a katona meg ideajándékozta nekem az erszényt. Azt mondta: "Szép fiatalember vagy, nem való, hogy lopásra add magadat." Elfogadtam az ajándékot, és ezt a verset mondtam: Nem vagyok és sose voltam rabló, ó, te derék ember, Ne nézz engem zsebtolvajnak gyanakodó, görbe szemmel. Ami erre hozott engem, a sorsnak gyors változása; Az halmozott bánatot, bajt, nyomort reám egyre-másra. Nem én hajítottam nyilat: ami történt - Alláh tette, Ő lőtte le koronámat, hogy fejemet célba vette.* A katona tovább ment, és én is odábbálltam, begöngyöltem levágott kezemet egy ruhába, és keblembe rejtettem. Szörnyű lelkiállapotban, fakóra vált arccal mentem vissza a leány házába, és ott feldúltan levetettem magamat a kerevetre. Mikor a leány meglátott, megkérdezte: "Mi lelt téged, miért változott meg ennyire az orcáid színe?" Én így feleltem: "Fáj a fejem, nem jól érzem magamat."
A leány ekkor szomorúan ezt mondta: "Ne égesd a szívemet, uram. Ülj fel, fordítsd felém a tekintetedet, és meséld el nekem, mi a bánatod. Mert arcod azt mutatja, hogy valami történt veled." - "Hagyj, kérlek, most engem" - feleltem neki. A leány most elsírta magát: "Úgy látszik, elhidegültél irántam. Egészen más vagy, mint szoktál lenni." Sírt és beszélt hozzám, de én nem feleltem neki. Eljött az este, odahozták elém az ételeket. Én nem ettem, mert féltem, mi lesz, ha meglátja, hogy bal kezemmel eszem. Azt mondtam neki: "Nincs most étvágyam." Megint kért, mondjam el neki, mi történt velem, mert látja, milyen levert vagyok, hogy megtört a szívem és lelkem. "Majd szép lassan mindent elmondok" - feleltem neki. Ekkor bort tett elém. "Tessék, igyál, ez elhajtja a rosszkedvedet. Utána majd elmeséled, mi történt." - "Hát ha meg kell lenni, itass meg." Töltött egy pohárral, kiitta, aztán még eggyel töltött, azt ideadta, én a bal kezemmel vettem el, pilláimról könnyek csorogtak, és ezeket a verseket mondtam: Ha Alláh oly emberre sújt és mér csapást csapásra, Akinek van szíve-esze, van jó szeme, hallása: A fülét megsiketíti, szívét meg vakká teszi, És mint fejéről a haját, az eszét úgy elveszi. Mikor aztán teljesedett akaratja, "Hadd okuljon!" - eszét megint visszaadja.* Ezután megint bal kezembe vettem a poharat és sírtam. Mikor ezt látta, hangosan felsikoltott: "Miért sírsz? - kérdezte. - Tüzes fájdalommal égeted a szívemet! És miért fogod a poharat a bal kezedbe?" Azt feleltem, hogy kelés van a másik kezemen. Erre azt mondta, mutassam, majd ő felfakasztja. "Még nincs itt az ideje, hogy megnyissuk; hagyj engem; most nem mutatom meg" - feleltem. Ezzel kiittam a poharat, ő meg egyre töltögetett, míg végre a bor erőt vett rajtam, és én ültő helyemben elaludtam.
Most meglátta, hogy a karom csonka, megmotozott és megtalálta az erszényt az aranypénzzel. És olyan szomorúság fogta el, mint embert még soha, és addig bánkódott miattam, amíg reggel lett. Mikor felébredtem, láttam, hogy húslevest készített oda nekem négy tyúkból, elém tette, aztán bort töltött, én ettem-ittam, oda tettem az erszényt, ahova szoktam, és menni akartam. Megkérdezett: "Hová mész?" Azt feleltem: "Valahova, ahol szívemből elhessegethetem a bánatot." - "Ne menj el; ülj le." Leültem, és ő így szólt: "Csakugyan annyira szeretsz, hogy egész pénzedet rám áldoztad, és elvesztetted miattam a kezedet? Hát téged hívlak tanúnak, és Alláh is tanúm, hogy sose foglak elhagyni. Majd meglátod, hogy igazat beszéltem. Talán meghallgatja Alláh az imádságomat, hogy házastársak legyünk." Tanúkért küldött, és mikor megjelentek, azt mondta nekik: "Írjátok meg a házasságlevelet ennek a fiatalembernek a nevére, és tanúsítsátok, hogy megkaptam a nászi ajándékot." Amikor pedig nekifogtak az írásnak, a leány így folytatta: "És azt is jegyezzétek fel, hogy minden pénzem, ami ebben a ládában van, minden mamlúkom és szolgálóleányom ezé az ifjúé." Megírták a tanúsítványt, és így rám szállt a vagyon. A tanúk megkapták a díjukat és elmentek. A leány ekkor kézen fogott, bevitt a kincstárába, felnyitott egy nagy ládát, és azt mondta nekem: "Nézz ide, mi van ebben a ládában." Odanéztem: hát tele volt kendőkkel átkötött csomagokkal. Megmagyarázta: "Ezt mind tőled kaptam; valahányszor a kendőbe kötött ötven aranyat odaadtad nekem, beledobtam ebbe a ládába. Vedd hát a pénzedet. Alláh visszaadta neked; ma gazdag lettél. Miattam sújtott téged a végzet azzal, hogy elvesztetted jobb kezedet. Én nem tudom ezt neked kellően meghálálni. Még ha életemet áldoznám érted, az is kevés lenne; még mindig te tettél volna többet." Aztán azt mondta: "Vedd át a pénzedet." És én birtokba vettem a láda tartalmát; még a maga pénzét is hozzáadta ahhoz, amit tőlem kapott. Szívem felvidult, bánatom elszállt, odamentem, megcsókoltam és ittam vele. És megint azt mondta: "Te egész pénzedet és kezedet feláldoztad szerelmedért; hogyan is volna módomban ezt viszonozni? Alláhra, ha életemet adnám szerelmedért, az is kevés lenne, és nem tennék eleget annak, amivel neked tartozom." És írásban azt is nekem ajándékozta, ami vagyona volt ruhákban, ékszerekben és egyéb javakban. Az éjszakát vele töltöttem. Egész éjjel nem aludt, csak búsult miattam, mikor az egész történetemet elmeséltem. Így éltünk nem egészen egy hónapig, amikor nagy betegségbe esett.
A baj egyre súlyosodott, és ötven nap múlva már a túlvilág lakóihoz tartozott. Megrendeztem a temetését, elföldeltem, Koránt olvastattam emlékére, és nevében alamizsnát osztottam a szegények közt. Mikor sírjától hazatértem, láttam, hogy igen sok pénze volt és nagy vagyona, birtokai. Vagyonához tartoztak azok a szezámraktárak is, amelyek közül az egyiknek készletét neked eladtam. És azért nem jöttem hozzád oly soká, mert a raktár eladásával voltam elfoglalva, és még nem tudtam az árát behajtani. De elvárom tőled, hogy nem fogsz ellenkezni, ha most, hogy ettem az ételedből, neked ajándékozom annak a szezámnak az árát, amelyik nálad van. Tehát immár tudod, miért eszem a bal kezemmel. Azt válaszoltam neki: "Túlságosan elhalmozol szívességeddel." - "Nagyon kérlek, gyere velem az én házamba - mondta ekkor -, kairói és alexandriai árukat vásároltam, kísérjél el az utamon." Beleegyeztem és megígértem neki, hogy a következő hónap elején útnak indulok. Aztán eladtam mindenemet, árut vásároltam rajta, és eljöttem az ifjúval ebbe a ti városotokba. Itt az ifjú eladta áruját, vett helyette más árukat a ti városotokban, és visszament Egyiptomba. Az én sorsom úgy rendelte, hogy itt maradjak, a múlt éjszakáig, amikor ez a kalandom támadt itt az idegenben. Ez a történet, idők nagy királya, csodálatosabb, mint a kis púposé. A király azt mondta: "Nekem a púpos története jobban tetszett. Nincs mentség, fel kell mindnyájatokat akasztani!" Ekkor a konyha felügyelője lépett a kínai király elé, és azt mondta: "Ha megengeded, el fogok mesélni egy történetet, amely velem esett meg, mielőtt ebbe a kis púposba ütköztem. Ha jobb lesz, mint az a história volt, megkegyelmezel életünknek?" A király azt felelte: "Halljuk, mi az a mese."
