Úgy beszélik, ó, királya az időknek és ura minden esztendőknek, hogy Harún ar-Rasíd egy éjszakán, mint már oly sokszor, magához hívatta vezírét, Dzsafárt, és ezt mondta neki: "Kedvem volna lemenni a városba, és kikérdezgetni a köznépet feljebbvalóikról. Akikre panaszkodnak, azokat letesszük hivatalukról, akiket meg dicsérnek, azokat magas polcra emeljük." - "Hallom és engedelmeskedem" - szólt Dzsafár. Útnak indult hát a kalifa[28] Dzsafárral és Maszrúrral a városba, bejárták az utcákat és piacokat. Amint egy szűk utcába értek, egy vénséges vén emberrel találkoztak. Halászhálót és apró halakkal teli kosarat vitt a fején, kezében botot tartott, lassacskán ballagott előre, és közben ezeket a verseket mondta: Mondják: ragyog tudásod, akár a Hold az égen. De jaj, mit ér az ész, ha meg kell halnom éhen? Ha zálogba tennének - tudásomat meg engem, Hogy árán egy napi falat kenyérre teljen, Könyv, penna és tudás - ott visszadobnák nyomba, "Nem kell ez" - mondanák, vetnék szeméthalomba. Nyomornak bölcsességből eddig mi haszna vált?
Csak ínség látogatja a szegény asztalát, Még nyáron sincs kenyér a házában sehol, És téli öröme a parazsas-csupor. Az utcán minden eb dühödten ráugat, Csavargó is, ha látja, szór rá vad átkokat, Kinek könyvében a szegénység meg van írva, Annak jobb lenne, ha leszállna már a sírba. A kalifa a vers hallatára így szólt Dzsafárhoz: "Nézd ezt a szegény embert, és hallgasd meg a versét, ugyan nagy nyomorúság szól belőlük." Megszólította és megkérdezte tőle: "Ó, seikh, mi a mesterséged?" És a szegény ember ezt felelte: "Halász vagyok, uram, feleségemet, gyermekeimet kell eltartanom, és dél óta járok a munkám után. De Alláh még egy fillérnyi keresetet se juttatott nekem, hogy jóllakassam az enyéimet. Még zálogba sincs mit tennem, hogy vacsorát vehetnék a számukra; gyűlölöm az életemet, és kívánom a halált." Szólt a kalifa: "Mondd, eljönnél velünk a Tigris partjára, és kivetnéd hálódat a számomra? Akármi kerül beléje, száz aranyat adok érte." Az öreg megörült ezekre a szavakra, és felkiáltott: "Fejemre, így legyen! Visszamegyek veletek." És visszaindult velük a folyó felé, ott kivetette a hálóját, és várt egy ideig; amikor aztán bevonta a köteleket, és partra húzta a hálót, hát egy fedett ládát pillantott meg benne.
A kalifa szemügyre vette, és megpróbálta felemelni, de igen súlyosnak találta. Kétszáz dinárt adott hát a halásznak, és útjára küldte; Maszrúr pedig Dzsafár segítségével elcipelte a ládát a palotába, a kalifa kíséretében és gyertyákat gyújtott. És Dzsafár meg Maszrúr felfeszítették a ládát, és benne pálmalevelekből font kosarat találtak, az meg vörös gyapjúfonállal volt összekötözve. Fölvagdosták és egy szőnyeget találtak a kosárban, ezt kiemelték, alatta összehajtott női köpeny feküdt, azt is elvették. A láda fenekén pedig egy leányra leltek - szép volt, mint az olvasztott ezüst, de meggyilkolhatták és darabokra vágták. Amint a kalifa megpillantotta, felkiáltott: "Ó, jaj!" - és könnyei kicsordultak. Odafordult Dzsafárhoz, és ezt mondta: "Te kutya vezír, hát embereket gyilkolnak, folyóba hajigálnak a mi uralkodásunk alatt, hogy majd az ítélet napján a mi lelkiismeretünket terheljék? Alláhra, bosszút kell állnunk a leány gyilkosán; a legkínosabb halállal haljon meg!" És hozzátette: "Amilyen igaz, hogy Abbász fiaitól származunk, ha elébünk nem hozod azt, aki ezt a nőt megölte, hogy bosszút vegyünk rajta: felakasztatlak a palotám kapujára téged meg negyven embert a nemzetségedből." És a kalifa csak úgy lángolt haragjában. Dzsafár így szólt: "Adj három napi haladékot." - És a kalifa ezt felelte: "Megadom." Dzsafár gondterhesen indult hazafelé, és azt mondta magában: "Hogy találjam meg azt, aki ezt a leányt megölte, és hogy vigyem a kalifa elé? Ha másvalakit viszek elébe, mint a gyilkost, azt bűnömül rója fel; bizony, nem tudom, mitévő legyek."
És három napig otthon maradt; negyedik napon a kalifa elküldte érte egyik kamarását. Mikor a vezír a kalifa elé lépett, az megkérdezte tőle: "Hol a leány gyilkosa?" És Dzsafár így válaszolt: "Ó, igazhivők uralkodója, talán a rejtett titkok tudója vagyok én, hogy tudjam, ki volt, aki megölte?" De a kalifa nagyon felbőszült ezen a válaszon, és elrendelte, hogy akasszák fel a vezírt a palota kapuja elé. Hírnököt küldött ki, hogy városszerte kihirdesse: "Aki látni akarja, hogy feszítik keresztre Dzsafárt, a barmakidát, negyven barmakidával, a rokonaival meg sógoraival együtt, az jöjjön, és nézze meg!" És a nép csak úgy csődült a város minden részéből, hogy lássa, hogy feszítik keresztre Dzsafárt meg az atyafiságát, és senki sem tudta, miért. Eközben felállították az akasztófát, és Dzsafárnak meg a többieknek, halálra készen, alája kellett állnia. De amikor minden szem már csak a kalifa intését leste, és a tömeg siratta Dzsafárt és nemzetségét, lám: hirtelen egy ifjú furakodott át a sokadalmon, rajta díszes, finom ruha, arca szép, mint a fényes holdvilág, szeme éjsötét és csillogó, homloka, mint a tiszta tó, rózsapiros a két orcája, rajta az ifjú pehely szinte a csókot várja, azon meg a kicsi szépségfolt, akár egy morzsa ámbra volt. Odaállt a vezír elé és megszólalt: "Mentséget hozok számodra, ó, emírek vezíre és szegények támasza! Én vagyok a gyilkosa annak a nőnek, akit a ládában találtatok, engem akasszatok hát fel, és rajtam vegyetek bosszút!" Dzsafár az ifjú vallomásának hallatára boldog volt, hogy megmenekült a haláltól, de megesett a szíve a szép fiún. Miközben még beszéltek, íme, egyszerre egy aggastyán tört magának utat a tömegben, amíg Dzsafárhoz és az ifjúhoz nem ért: köszöntötte őket és megszólalt: "Megálljatok! Te, vezír és hatalmas úr, ne higgy az ifjú szavainak!
Mert bizony mondom, ezt a lányt nem gyilkolta meg senki más, mint én; tüstént toroljátok meg a halálát rajtam, mert ha ezt nem teszed meg, tanúskodom a mindenható Alláh színe előtt, hogy a fejedre szálljon a vére!" De az ifjú így szólt: "Ó, vezír, öreg ember ez, második gyerekkorát éli, és nem tudja, mit beszél. Én vagyok a gyilkos, hát rajtam állj bosszút." Most az öreg szólt: "Ó, fiam, fiatal vagy te, élvezned kell még az élet örömeit. De én már megvénültem, belefáradtam az életbe, és jóllaktam a világgal, életemet felajánlom váltságdíjul a tiedért meg a vezírért és negyven atyjafiáért. Senki más nem ölte meg a lányt, csak én; ezért Alláh legyen veled, ti meg siessetek, és akasszatok föl, mert nekem nem élet az élet, ha a leányé odavan." És a vezír elálmélkodott ezeken a különös dolgokon, és az ifjút meg az aggastyánt a kalifa elé vezette. Hétszer megcsókolta színe előtt a földet, és így szólt: "Ó, igazhitűek ura, itt hozom a leány gyilkosát!" - "Hol van?" - kérdezte a kalifa. Dzsafár így felelt: "Ez az ifjú azt mondja: »Én vagyok a gyilkos!« Ez az öreg azt mondja: »Nem igaz! Én vagyok a gyilkos!« És most itt állnak előtted mind a ketten." És a kalifa megnézte a vénembert meg az ifjút és megkérdezte: "Melyiktek ölte meg a leányt?" És az ifjú ezt felelte: "Senki más, csak én." Az öreg meg: "Bizony mondom, senki más nem ölte meg, csak én." Ekkor a kalifa ezt parancsolta Dzsafárnak: "Fogd őket, és akasztasd fel mind a kettőt!" Dzsafár azonban így válaszolt: "Mivel csak egyikük volt a gyilkos, csúnya igazságtalanság volna a másikat is felakasztani." Most felkiáltott az ifjú: "Arra, aki a mennyboltot alkotta, és a földet mint szőnyeget terítette alája: én vagyok az, aki a leányt megölte!" És leírta a gyilkosság módját, a kosarat, a köpenyt meg a szőnyeget, mindent, amit a kalifa a leány körül talált. A kalifa ekkor megbizonyosodott, hogy ez az ifjú a gyilkos; csodálkozott és megkérdezte: "Mi okból ölted meg azt a leányt ilyen gyalázatos módon? És miért vallottad be a gyilkosságot vallató-bot nélkül? És mi hozott ide, hogy fölajánld az életedet, és miért mondtad: »Álljatok érte rajtam bosszút?«" Az ifjú így felelt: "Tudd meg, ó, igazhivők ura, hogy ez az asszony az én feleségem volt és gyermekeim anyja, egyúttal unokatestvérem is, leánya a nagybátyámnak, ennek az öregnek, aki apám fivére. Mikor feleségül vettem, szűz volt, és Alláh általa három fiúgyermekkel áldott meg. Szeretett és szolgált engem, és én sem találtam benne semmi hibát, mert én is szívből szerettem. De ennek a hónapnak első napján súlyos betegségbe esett, és én orvosokat hívtam hozzá; de igen lassan haladt a gyógyulása. Mikor pedig azt akartam, hogy menjen el a fürdőbe, ő azt mondta: »Igen megkívántam valamit, mielőtt a fürdőbe mennék, erős vággyal vágyom rá.« Így szóltam hozzá: »Hallom és teljesítem. Mi a kívánságod?« Ő folytatta: »Olyan nagyon szeretnék egy almát, hogy szagolgassam, és kicsit harapdáljak belőle.« »Ha ezer kívánságod volna is - feleltem én -, azt is megpróbálnám mind teljesíteni.« És nyomban nekiindultam a városnak, kerestem almát, de nem találtam; pedig ha darabja akár egy aranyba került volna is, azt is megadtam volna érte. Elbúsultam, hazamentem, és az egész éjjelt gondok közt töltöttem. És amint hajnalodott, megint elmentem, körüljártam a kerteket, de sehol sem találtam almát.
Végre egy öreg kertésszel találkoztam, annál kérdezősködtem, ő meg ezt felelte: »Fiam, ez a gyümölcs ritkaság nálunk, és most sehol se találsz, ha csak az igazhivők urának a kertjeiben, Baszrában nem, ott a kertész a kalifa számára termel almát.« Hazatértem, leverten a balsikertől, de igen-igen szerettem feleségemet, és a szerelem arra ösztökélt, hogy utazzam el az almáért. Fölkészültem hát, és tizenöt napig voltam úton, oda és vissza, és hoztam neki három almát: három dinárért vettem a baszrai kertésztől. De amint beléptem a feleségemhez, és elébe tettem, nem volt öröme bennük, és csak otthagyta őket; mert a gyöngesége fokozódott, és láza megint emelkedett, és betegsége még tíz napig tartott, azután kezdett csak lábadozni. Akkor elmentem hazulról, és felkerestem üzletemet, ott ültem és adtam-vettem. Délfelé egy nagy darab, csúf rabszolga ment arra, kezében pedig a három alma egyikét tartotta, és játszott vele. Megszólítottam: »Honnan szerezted ezt az almát? Mert én is szeretnék ilyet venni.« Ő elnevette magát, és azt mondta: »A szeretőmtől kaptam. Egy ideig nem láttuk egymást, és amikor megint meglátogattam, betegen találtam, mellette meg három almát, ő pedig ezt mondta: "Az én mamlasz férjem-uram egyenesen Baszrába utazott értük, és három dinárért vette őket. Tőle kaptam ezt az almát."« Mikor a rabszolgának ezeket a szavait meghallottam, ó, igazhivők ura, fekete lett szemem előtt a világ, felkeltem, lezártam a boltomat, és a dühtől magamon kívül hazarohantam. Néztem az almákat, és mert a háromból csak kettőt találtam, megkérdeztem a feleségemet: »Ó, unokatestvérem, hol a harmadik alma?« És ő bágyadtan emelte fel a fejét, és így szólt: »Nem tudom, bátyám fia, hogy hova lett!« Ekkor meggyőződtem arról, hogy a rabszolga igazat mondott, fölkaptam egy kést, rátámadtam, mellére ugrottam, és szó nélkül átvágtam a nyakát. Aztán leütöttem a fejét, tagjait darabokra vágtam, köpenyébe és egy szőnyegtakaróba burkoltam, és az egészet sietősen összevarrtam, egy ládába tettem, azt bezártam, és felraktam egy öszvérre, és saját kezeimmel a Tigrisbe dobtam. Alláh legyen hát veled, ó, igazhitűek uralkodója, akassz fel, mert attól félek, hogy a feltámadás napján ő majd bosszúért kiált.
Mert senki sem látta, amikor bedobtam a folyóba, én meg hazamentem, és legidősebb fiamat sírva találtam, pedig semmit sem tudott arról, amit az anyjával tettem. Én megkérdeztem: »Miért sírsz, fiam?« Ő ezt felelte: »Elvettem az egyik almát, amelyik anyámnál volt, és lementem az utcára az öcsémmel játszani. Egyszerre csak egy vastag fekete rabszolga kikapta a kezemből, és azt mondta: "Honnan vetted ezt?" Megmondtam neki: "Apám utazott el érte, Baszrából hozta anyámnak - mert anyám beteg volt -, ezt az almát meg még másik kettőt, három dinárt fizetett értük." De ő nem is ügyelt arra, amit mondtam; másodszor meg harmadszor is kértem tőle az almát vissza, de ő megütött, megrúgott és odábbállt. Én meg féltem, hogy anyám megver az alma miatt, ezért öcsémmel kimentem a városba, és ott is maradtam estélig: még most is félek anyámtól, és Alláhra, ó, apám, ne szólj neki erről semmit, mert még megárthat az egészségének!« Amikor a gyerekem beszédét végighallgattam, megtudtam, hogy a rabszolga feleségemet gazul megrágalmazta, és tisztán láttam, hogy ártatlanul öltem meg. Keserves könnyeket sírtam; nemsokára eljött hozzám ez az öreg, apám fivére és feleségem apja, én elmondtam neki, mi történt. Mellém ült és sírt, és csak sírtunk tovább éjfélig. És öt nap óta mélységes fájdalommal gyászoljuk és siratjuk őt, aki ártatlanul halt meg. És mindennek a szerecsen rabszolga kieszelt hazugsága az oka. Így öltem meg én a feleségemet, és ezért apáid becsületére könyörgök neked, siess, ölj meg engem, és engeszteld ki őt halálommal, mert ezek után nem bírok tovább élni!"
A kalifa pedig elcsodálkozott ezeken a szavakon, és így szólt: "Alláhra, ez az ifjú menthető; nem öletem meg, csak azt az átkozott rabszolgát akasztatom fel, és olyan tettet akarok véghezvinni, hogy vigaszára szolgáljon a szorongatottaknak és szenvedőknek, és tetszésére legyen a legdicsőségesebb királynak." A kalifa Dzsafárhoz fordult, és ezt mondta neki: "Vezesd elém azt az átkozott rabszolgát, aki ennek a szerencsétlenségnek az egyetlen okozója; és ha három nap múlva nem hozod színem elé, a helyébe téged ölellek meg." Dzsafár sírva távozott, és így szólt: "Már két halál fenyegetett; végre is addig jár a korsó a kútra, míg eltörik. Nem használ nekem itt már sem ravaszság, sem okosság; de Ő, aki első ízben megmentette az életemet, megmentheti másodízben is. Alláhra, nem mozdulok ki a házból arra a három napra, ami még életemből hátra van, és az Igazság - dicsértessék tökéletessége! - művelje velem azt, amit jónak lát." Bezárkózott a házába, és ottmaradt három napig. A negyedik napon pedig elhívatta a kádikat meg a törvényes tanúkat, végrendeletet csinált, és sírva búcsúzkodott gyermekeitől. És csakhamar belépett hozzá a kalifa hírnöke, és ezt mondta neki: "Az igazhivők ura szörnyű haragra lobbant, érted küldött, és esküdözik, hogy ha a rabszolga elő nem kerül, nem múlik el ez a nap anélkül, hogy téged az akasztófán ne lásson." Mikor Dzsafár ezt meghallotta, sírva fakadt, és gyermekei, rabszolgái meg egész házanépe vele sírt. És amikor mindnyájan elbúcsúztak tőle, csak még a legkisebb lánya volt hátra, attól is el akart búcsúzni; mert ezt a kislányt, aki igen szép gyerek volt, szebb, mint az összes többi gyereke, igen szerette. Kebléhez szorította, csókolgatta, és sűrűn hullott a könnye, hogy el kell válnia tőle. Amint magához szorította, a gyerek ruhája alatt, a mellén, valami gömbölyűséget érzett és megkérdezte: "Ó, kislányom, mi van a mellső zsebedben?" - "Ó, apám - felelte a kislány -, egy alma van ott, urunknak, a kalifának a neve van rajta. Raihan, a rabszolgánk hozta négy nap előtt, először nem akarta nekem adni, de aztán két dinárért ideadta." Amint Dzsafár a rabszolgáról meg az almáról hallott, megörült, és benyúlt a gyereke ruhájának mellső hajtásába, előhúzta az almát, megismerte, és nagy boldogan így szólt: "Ó, te mindig jelenlevő; te gondok elűzője!" És megparancsolta, hozzák elébe a rabszolgát.
Rárivallt: "Te, Raihan! Honnan szerezted azt az almát?" - "Alláhra, ó, uram - felelte az -, a hazugság egyszer-egyszer segít az emberen, de van úgy is, hogy igazság segít rajta, méghozzá derekasan és mindig újból. Nem a te palotádból loptam ezt az almát, sem az igazhivők urának kertjeiből. Öt napja, amint a város egyik utcáján jártam, játszó gyerekekre akadtam, és az egyiknek a kezében volt ez az alma. Én kikaptam a kezéből, rávertem a gyerekre, az meg elsírta magát és fölkiáltott: »Ó, fiatalember, az anyámé ez az alma, ő pedig beteg. Mondta apámnak, hogy milyen nagyon megkívánt egy almát, erre apám elutazott Baszrába, és három aranyért három almát vett neki. Az egyik almát elcsentem, hogy játsszam vele.« És tovább sírt, de én ügyet se vetettem rá, fogtam az almát és idehoztam; kis úrnőm pedig megvásárolta tőlem, és két arany dinárt adott érte. Ez az egész történet." Amint Dzsafár ezeket a szavakat meghallotta, elcsodálkozott azon, hogy a leány meggyilkolását meg mindezt a nyomorúságot ez a rabszolga okozhatta. Sajnálta, hogy éppen az ő rabszolgája, de örült a maga megmenekülésének, és ezt a verset mondta: Hogyha szolgád bajt hozott rád, váltsd meg vérével az élted, Rabszolgát kapsz fölös számban, de hol a kárpótlás érted?* Kézen fogta a rabszolgát, a kalifa elé vezette, és elmesélte töviről hegyire az egész történetet. A kalifa nagy álmélkodással elcsodálkozott, mikor a barmakida Dzsafár szájából ezt a históriát meghallotta, és elrendelte, hogy jegyezzék fel és adják a nép tudtára ezt a történetet. A rabszolgát szabadon bocsátotta, az ifjúnak pedig, aki feleségét meggyilkolta, olyan havi járadékot adományozott, hogy gond nélkül megélhetett belőle, a maga rabnői közül adott hozzá egyet feleségül, és asztaltársául fogadta.
